Háttérinformációk Obama Fehér házából, alapvetően ezt ígéri a könyv, egy bevallottan elfogult szerző tollából. Ezt az ígéretet alapvetően teljesíti is, rengeteg személyes vonás kiderül az Obama-féle politizálásról és a meghozott döntésekről. A megírás minősége ugyanakkor méltatlan egy vérbeli újságíróhoz, ugyanis a szerző nem tart semmilyen távolságot az alanyától: teljesen azonosul Obamával, és ezzel nagy mértékben lerontja a munkája értékét.
A kiválasztott témák alapvetőek jók, a szerző valóban a legfontosabb döntések felől közelíti meg Obama munkáját. Kezdve a megválasztása előtti időszak azon eseményeivel, amelyek később is nagy hatásúnak bizonyultak. Bush és a stábja is ideálisan együttműködött a lehetséges utódokkal, így Obama és McCain is készült a tényleges elnökségre, a megválasztásuk utáni időszakra. A könyvből kiderül, hogy Obama különösen felkészült a gazdasági válság kérdéseiből, és egy emlékezetes közös tárgyaláson ebben a témában sokkal jobban szerepelt ellenfelénél. A könyv ugyanakkor egyetlen tárgyalás alapján alkalmatlannak állítja be McCaint, ami nyilvánvalóan túlzás. Egészen biztos, hogy más témákban és más szempontok szerint McCain volt felkészültebb és alkalmasabb az elnöki poszt betöltésére, ilyesmire azonban a könyvben még csak utalás sincsen.
Ehelyett olyasmivel van tele, amit a szerzőnek háttérbeszélgetések alkalmából elpletykáltak. Ezeket hiánytalanul beleírta a könyvbe minden reflexió nélkül, függetlenül attól, hogy annak milyen tényleges jelentősége van. A személyes megszólalások például tele vannak káromkodással. Valószínű, hogy sem Obama, sem a stábja tagjai nem káromkodnak többet, mint más emberek, sőt, a könyvből viszont kb. az derül ki, hogy folyamatosan repkednek az Ovális Irodában a fuck-ok. Rahm Emanuel például már Clintonnak is vezető tanácsadója volt, Obamának pedig kabinetfőnöke, ami a második legnagyobb hatalommal járó poszt a világon. Jonathan Alter ehhez képest azt írta meg róla, hogy egy erőszakos bunkó, aki folyton káromkodik, és akkor sem figyel oda, ha az elnök beszél hozzá. Nyilván ez is jellemzi őt, de valószínűleg a munkabírása és az áttekintő képessége is fontos volt mindkét elnök számára, ezekről viszont sokkal kevesebb szó esik.
Igaz, köszönhetően az Elnök emberei című kitűnő tévésorozatnak, Emanuelről legalább tudtam, kicsoda és mi a munkája. Önmagában a könyvből ugyanis egyáltalán nem derül ki, éppen kicsoda az, akiről szó van. A szerző feltételezte az amerikai politika, sőt az aktuális belpolitika résztvevőinek az ismeretét. Az átlagos (magyar) olvasónak tehát vagy bele kell törődnie abba, hogy fogalma sincs, kinek mi a szerepe, posztja, hatásköre a történetben, vagy folyamatosan gugliznia kell. Én az első megoldást választottam, és mint kiderült, végig összekevertem Obama vezető PR-tanácsadóját az anyósával, ami annyiban mindegy is, hogy mindkettő folyton ott van a Fehér házban (Obama anyósa is beköltözött) és tanácsokat osztogat.
Ha lehet, még ezeknél is zavaróbb, ahogy a szerző Obamán kívül mindenkit lekezel. A republikánusokat értelemszerűen, de a demokratákról sincs túl sok jó szava, ha véletlenül nem azonosulnak Obamával. Két erős mondat példának, a kiemelések tőlem:
“Meggyőzte önmagát, hogy szobahőmérsékletnyi IQ-jú képviselőkkel bájologni fontos része az elnöki munkának: a sikere függ ettől. ”
“(…) – mondta [a képviselő], ami pontosan megfelelt az elnök álláspontjának, bár úgy tűnt, a képviselő ezt nem fogta fel.“
Washingtonban a zseniális Obamán kívül egyébként is csak hülyék dolgoznak. Még Bill Clinton is képes hisztis, elnökként pedig zavaros módon döntéseket hozó emberként feltűnni, Hillary-ről viszont meglepően sok jót olvashatunk, nem véletlenül, hiszen Obama legyőzte… És persze külföldön is: Carla Bruni illetlen kérdést tett fel Michelle-nek a szexről, Franciaországról ennyi, a Weimari Köztársaság számára pedig Weimart nevezte ki a szerző fővárosnak Berlin helyett, ez már a fordítónak is sok volt, és lábjegyzetben jelezte, hogy a szerző téved.
Az persze tény, hogy Obamának valóban nehéz dolga volt, két háború és a gazdasági világválság közepette még egészségügyi reformot is csinált. Az is tény, hogy Obama munkájáról és általában a Fehér Házban született döntésekről a könyv sok érdekes háttérinformációt közöl. Ugyanakkor a szerzőt valószínűleg megszédítette, hogy Obama és a fehér házi stáb személyesen magyarázta el neki az álláspontját, ettől ugyanis nem lesz automatikusan igaz, amit mondanak. Obama első évének a megfelelő áttekintéséhez az olvasónak ennél sokkal objektívebb nézőpontra lett volna szüksége.
Jonathan Alter: The promise
Geopen, 2010.
2 comments for “Jonathan Alter: Az ígéret – Obama első elnöki éve”