Még sohasem láttam, hogy valakit ennyire kifinomultan és jó ízléssel hülyézzenek le. Maga a kifejezés például egyszer sem hangzik el, csak a kérdés marad nyitva, hogy George W. Bushnak vajon a szándéka vagy a képessége hiányzott ahhoz, hogy vezesse az Amerikai Egyesült Államokat.
A könyv Ron Suskind újságíró neve alatt jelent meg, de a alapvetően Paul O’Neillről, Bush első két évének pénzügyminiszteréről szól. O’Neill személyesen valószínűleg nem tudott volna jó könyvet írni, ezért kért fel egy profi szerzőt erre a célra. A megíráshoz biztosította a hivatalban töltött két évének minden dokumentumát, feljegyzését, illetve a személyes visszaemlékezéseket is a kötet megírásához. A könyv végig egyes szám harmadik személyben szól a főhősről, ettől függetlenül ez egy önéletrajz, csak valaki más sajátos stílusában lett megírva.
A könyv természetesen szubjektív és elfogult. O’Neill mindenkinél mindent jobban tud, az hagyján, hogy a gazdaságról, de a klímaváltozásról és Afrikáról is, sőt mint kiderült, a hadsereg fegyverkezéséről is. Nagyon fontos viszont, hogy a könyv – Jonathan Alter nemrég itt is kritizált kötetével szemben – egyáltalán nem tudálékos, meg sem próbál teljes képet adni Bush első két évéről, sőt magyarázatot sem akar keresni mindenre. O’Neill bevallja, ha nem értette meg a pontos politikai helyzetet, ami körülvette.
Nagyon vicces, és szerintem az újságíró-szerző érdeme, hogy mindezek mellett látni lehet O’Neill egyik legnagyobb hibáját is, hogy képtelen közérthetően beszélni a gazdaságról. A pasas Alan Greenspan spanja (elnézést), és valószínűleg pont olyan közérthető és szórakoztató társaság, ahogy nehezen érthető gazdasági magyarázatokat ad. Így aztán az egyik legjobb jelenet, amikor az Ovális Irodában elnöksége harmadik napján beszámol Bushnak az aktuális gazdasági helyzetről. Repkednek az olyan szavak, mint a recesszió, a készletgazdálkodás, marginális adóráta-csökkentés, az adócsökkentés strukturálása… “Az elnök nem szólt semmit. Arckifejezése sem változott.” Bush egyetlen szó vagy kérdés nélkül hallgatta végig az ötven perces kiselőadást, majd megköszönte azt és végeztek… Sajnos nem derül ki, hogy a rendszeres találkozásaik alatt később kérdezett-e már Bush valamit, vagy a hátralevő két évben is hozzászólás nélkül hallgatta végig a pénzügyminiszterét…
A könyv témája alapvetően az, hogyan tudott O’Neill érvényesülni az adott vezetői környezetben. Pénzügyminiszterként jelentős hatalma és befolyása volt, a könyv mégis arról szól, mennyire nem tudta érvényesíteni a szándékait. Bush körül mindig mindenki azonos álláspontot képviselt, saját koreográfiája volt annak, hogy mindenki ugyanazt mondja neki, ebből O’Neill sem tudta igazán kivonni magát.
A kérdés az volt, lehet-e gazdaságélénkítést csinálni adócsökkentés által. Ugye így kevesebb adóbevétel érkezik, de mivel több pénz marad az embereknél, azok többet is költenek, több lesz a megtakarítás és a beruházás is, és az így felpörgő gazdaság végül kitermel majd ugyanannyi, sőt több adóbevételt. Ismerős valahonnan nekünk is? Paul O’Neill egyszer sem írta le, hogy egyetértene ezzel, de ha már felkérték pénzügyminiszternek, teljesítette a politikai megrendelést, legfeljebb Greenspannel együttműködve keretek között próbálta tartani. Bushnak természetesen nem jött be az adócsökkentés, a gazdaság csak szolid növekedést produkált, az adóbevételek viszont borzasztóan hiányoztak – Reagen mellett George W. Bush volt az az elnök, aki alatt a legnagyobb adósságot szedte össze az Amerikai Egyesült Államok.
Az is nyitott kérdés marad, hogy Bush szándékosan vagy tudatlanságból vette körül magát ennyire egyoldalú nézeteket valló csapattal. Nekem az az érzésem, hogy neki is, és az őt irányító csapatnak is így volt jobb. Bushnak azért, mert nem kellett gondolkozással fáradnia, a többieknek pedig azért, mert ők irányították az országot. Más magyarázat is létezhet természetesen, de a könyv ezt a magyarázatot sugallja, és Bush saját, Döntési helyzetek című könyve sem mond élesen ellent ennek, érdemes elolvasni például a Magyar Narancs vonatkozó kritikáját (vagy magát a könyvet).
A könyv másik hibája, hogy az utólag rekonstruált beszélgetések kissé erőltetettek – O’Neill nyilván nem emlékezhet évek múltán minden szóra pontosan, de amit leírtak, legalább hasonlíthatna két valódi ember valódi beszélgetésére. Ettől eltekintve viszont a kötet végig érdekes és hiteles, nagyon szépen illeszkedik a jelentős politikusok hiteles és fontos memoárjai közé.
Ron Suskind: A hűség ára
Geopen Kiadó, 2004.