George Smiley fiatalkorában sem volt épp akciósztár, most már azonban végérvényesen nyugdíjas, vén trotty, mégis most adódik lehetősége rá, hogy leszámoljon nemezisével az orosz hírszerzőközpontban. Karla ugyanis úgy tűnik, elkövet egy hibát, pontosabban mintha kiderülne, hogy ő is ember, nem pedig tökéletes hírszerzőrobot, így esély mutatkozik a becserkészésére…
Bizonyos szempontból ez a John Le Carré regény is olyan, mint a trilógia többi része. Kémtörténet, amelyben öreg hivatalnokok szerencsétlenkednek lelombozóan semmitmondó momentumok körül, hogy kikaparjanak valami információmorzsát, hogy aztán arra valami olyan akciót építsenek, ami igazából nem is akció. Megintcsak a körbeírások a fontosak, a hangulat, amit még jobban átleng a reménytelenség és az „öregségszag”. Ugyanazok a szereplők is, ugyanazokkal az erényekkel és hibákkal – szóval Carré stílusa és témája nem változott semmit.
De azért máshonnan nézve csomó mindenben különbözik a trilógia lezáró része az előzményektől. Kezdve azzal, hogy sokkal rövidebb. Meg eddig nem is nagyon találkoztunk oroszokkal, a Szovjetunió meg a kommunista rendszer csak a háttérből manipulálták az áttételesen kapcsolódó szálakat. Most viszont konkrétan a rendszerben élő szereplőkkel találkozunk, és belepillanthatunk, ott milyen volt az élet. Nem valami szívderítő, természetesen, de ez már csak azért is üdítő változatosság, mert az eddigi részekben inkább a „romlott nyugatról” derültek ki gyomorforgató dolgok. Persze most is megkapja a magáét az angol hírszerzés is, és általában a kilátástalan, mocskos, színfalak mögötti küzdelem. Le Carré most jobban megmagyarázza a dolgokat, a trükköket, a csavarokat, hogy mi miért történik, bár ez az érzésem attól is lehet, hogy a trilógia végére jobban „belejöttem” ebbe a kémkedős világba. Az mindenesetre tény, hogy a lassabb, merengőbb Smiley-t követve több idő van elmerülni a moralizálásban, a filozofálásban.
Azért a feszültséget ugyanúgy megteremti az író, sőt az egész sorozat két leginkább katartikus jelenete is ebben a kötetben tűnik fel. Persze egy ilyen „majdnem face-to-face” összecsapás Karla és George Smiley között nyilván epikus kell legyen, de azért nem csap át pátoszba, sőt, inkább az egész hiábavalósága kap hangsúlyt. Pont ez a zseniális benne…
Egyszóval méltó befejezése ez a Karla-triológiának, úgyhogy akinek bejött a Suszter, szabó… meg a Hajsza, az semmiképp ne hagyja ki ezt sem!
John Le Carré: Hajsza
Agave Könyvek, 2011