John le Carré: Egy tökéletes kém

John le Carré: Egy tökéletes kémKiből lesz a jó kém? Milyen személyiségvonások előnyösek ezen a pályán? Egyáltalán, ugyanolyanok a kémek, mint a “normális” emberek? A téma egyik legnagyobb szakértője, John Le Carré saját tapasztalatai alapján írta meg regényét, amiből mindez kiderül.

A kémből lett kémregény-író, John Le Carré egyik legnagyobb mesterművének tartják az önéletrajzi elemekkel bőven átszőtt Egy tökéletes kémet. Szokásától eltérően azonban ezúttal nemcsak kémregényt, hanem egyben családregényt is alkotott: az apja gyerekkorától kezdve építi fel központi karakterét. Sokan ünneplik ezért a merész húzásért – de azzal a véleménnyel is egyet lehet érteni, aki szerint ez így már túl sok, nagyon megterheli a cselekményt. És persze az olvasót is, hiszen 600 oldalnyi regényt kap a kezébe. Le Carré szépirodalmi igényességű szöveget ír, nem egyszerű olvasni – ilyen mennyiségben pedig már túl sok is.

Magnus Pym ragyogó diplomata, a társaság fénypontja, szerető férj és apa – és nem mellesleg kém, méghozzá annak is kiváló. Egyszerűen annyira jó mindenben, hogy az már gyanús. Vajon van-e egyáltalán személyisége, vagy mindig azt az arcát mutatja az embereknek, amit azok látni akarnak? Mi rejlik a fantasztikus alkalmazkodóképesség mögött, hogy mindenkit el tud varázsolni, és – úgy tűnik – önzetlenül másokat helyezni mindig az előtérbe? Kurt Vonnegut azt írta Éj anyánk című könyvében: “…a kémkedés az egyes kémeknek lehetőséget ad arra, hogy a maguk számára ellenállhatatlanul vonzó módon dilizhessenek be.”

Igen, a kémkedés minimum tudathasadásos állapot, de könnyen lehet, hogy még súlyosabb lelki defektusok is szükségesek ahhoz, hogy valaki sikeres kém, pláne kettős ügynök lehessen. Magnus pedig finoman szólva sem egyszerű eset. A zavaros történet mögött egy apafigura áll – pontosabban nem is egy, hanem három. A vér szerinti apja egy szélhámos, míg akire felnéz, egy fura, csehszlovák alak, de apaszerű érzelmekkel viseltet iránta a főnöke is. A kényszeres megfelelni vágyás teszi főhősünket ideális kémmé, de persze ez lesz a veszte is.

A kémek pszichológiáját, motivációit boncolgatni tényleg érdemes – pláne, hogy Le Carré tudja, mit beszél, első kézből szerzi az információit, sőt, nagyon sok ponton bevallottan önéletrajzi ihletésű könyv ez. Sok ponton egyezik az élete regényének főhősével: a gyerekkor jellegzetességein túl a háború utáni hírszerzőmunka Ausztriában, a további kémmunka, és persze az írás, ami azért kémeknél eléggé necces hobbi. Majdnem olyan ez, mint egy gyónás, egy nyilvános gyónás, éppen olyan, amilyennel Magnus Pym szeretné feloldozni magát. Nem véletlen azonban, hogy az ilyen személyes vallomás inkább négyszemközt szokott maradni, és ritkán lesz belőle könyvsiker.

Le Carré ugyan megpróbálja feldobni a könyvet, a nézőpont váltogatása nyilvánvalóan ezt a célt szolgálja. Sajnos az, hogy hol az eltűnt Magnus Pym után kajtató főnöke, hol az utána bánkódó felesége, hol Magnus emlékiratai, hol Magnus aktuális jelene a “forrásunk”, legalább annyira zavaró, mint amennyire érdekes. Persze, az is lehet, hogy ez a sokszemszögű történetvezetés a kémek életének skizoid jellegére mutat rá, de ettől nem lesz könnyebb olvasni. Azért persze nem adjuk fel, mert reméljük, hogy kialakul belőle valamiféle egész a végére. A regény legnagyobb baja azonban az, hogy ez nincs így. Tisztul a kép, és van valamiféle katarzis is, de nem mondhatni, hogy a befejezés logikus lenne, vagy hogy a szereplők jelleme és cselekedetei egyenes úton vezetnének a véghez.

Kicsit olybá tűnik, mintha a volt kém tényleg a saját történetét akarta volna megírni, de a hírszerzőkarrier utáni éveket már nem akarta magáról mintázni. Így az “elszakadást” a szervezettől nem saját élményei alapján kellett volna megírnia, ki kellett találni valami mást, mert ez a rész egyszerűen a levegőben lóg. Ami már csak azért is furcsa, mert más regényeiben a lezárás is mindig tűéles és pontos, és valamilyen szempontból logikus ívet írnak le a karakterei. Ezúttal ez megbicsaklott, és hozzávéve azt, hogy hosszabb időt tölt vele az olvasó a kelleténél, bizonyos szempontból csalódást okoz. Ennek ellenére, aki szereti John Le Carré-t, annak tetszeni fog ez is, “szüzek” viszont inkább valamelyik könnyebben fogyasztható, jobb könyvét vegyék először kézbe – van ilyen, bőven.

John le Carré: Egy tökéletes kém
Agave Kiadó, 2012.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..