Ha valaki azzal a várakozással venné kezébe a trilógia harmadik, befejező kötetét, hogy most már minden kiderül, csalódni fog. Bizonyos kérdésekre persze találunk válaszokat, de több kérdés nyitott marad, sőt melléjük újabb talányok is csatlakoznak.
Bizonyos tekintetben remekmű a japán író grandiózus víziójának utolsó kötete, mert bár letehetetlen, abbahagyhatatlan és valósággal olvastatja magát, voltaképpen nem történik benne semmi különös, sőt az első háromszáz oldalon konkrétan semmi. Ami a trilógia első két kötetéhez képest különbség, az a hangulat: az 1Q84 harmadik része sokkal sötétebb tónusú, valami mély és megmagyarázhatatlan szorongás lengi körül. Valami közelgő tragédia homályos előérzete, miközben már az első könyvtől bonyolódó szálak folyamatosan közelednek egymáshoz, hogy azután a végére összeérjenek, egyesüljenek.
Míg a trilógia első két részében folyamatosan a két főhős, Tengo és Aomame egymást váltogató, párhuzamos fejezeteiben bomlik ki a történés, addig a harmadik kötetben már három ilyen főszereplő van: az előző kettőhöz csatlakozik Usikava. Ő a második kötetben is felbukkant már és Tengo iránt érdeklődött, de arra nem lehetett számítani, hogy végül ő is főszereplővé avanzsál, sőt, hogy ő maga is látni fogja a két holdat. Usikava a trilógia talán legellentmondásosabb alakja, jellembéli gyengeségei dacára, a történetben játszott negatív szerepe ellenére, ha alaposabban megvizsgáljuk a személyét, meg kell állapítanunk, hogy alapvetően nem rossz ember, sőt mint magándetektív kimondottan zseniális.
Az 1Q84 karaktereire általában is jellemző, hogy nagyon jól konstruáltak, cseppet sem sablonosak, szinte valóságosnak hatnak. Még az olyanoknak is van történetük, akik viszonylag kevés szereppel, jelentőséggel bírnak, lehet tudni honnan jönnek, hová tartanak, és ami a legfontosabb: egyáltalán nem írhatóak le a jó-rossz ellentétpárral. Mindenkinek vannak erősségei, gyenge pontjai, vagyis valósága. Ilyen értelemben nagyon hasonlóak a reális világban is létező emberekhez, hozzánk.
A trilógia egészére jellemző, hogy vannak olyan rejtélyes szálak, amelyek célja vagy értelme teljesen homályban marad, velük kapcsolatban csak találgatni lehet. Nem csak azt, hogy mi történhetett, hogy a történteknek van-e közük a cselekmény központi vonalához, és ha igen mi, de azt is, hogy miután a fenti kérdésekre választ nem kapunk, akkor vajon az írónak mi volt velük a célja; már természetesen a titkok sokasításán, a terjedelem bővítésén és persze a hangulat fokozásán túl. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány példa az ilyen látszólag sehova nem vezető holtágaknak: hová tűnt a második könyvben Tengo tíz évvel idősebb barátnője, akinek eltűnését még be is jelenti egy titokzatos éjszakai telefonáló, amiből akármely józan paraszti ésszel megáldott olvasó azt a következtetést vonhatja le, hogy ennek később még szerepe lesz (nem lesz). Ki volt a valóságban a fantom NHK díjbeszedő, aki többször zaklatja Aomamét, Fukaerit, de még Usikavát is, tehát mindazokat, akik más-más okból bár, de rejtőzködni kénytelenek? Mi a szerepe Tengo apjának a cselekmény egészében és általában a tengerparti városnak, ahol kezelik, miért jelenik meg Tengonak egy alkalommal apja kórtermében egy légből szőtt gubóban a tízéves Aomame?
Vannak még más bosszantó problémák is, elsősorban nem a történettel, hanem a világgal kapcsolatban: ha Aomame, a gyorsforgalmi út menekülő lépcsőjén lemászva egy kvázi kapun keresztül került 1984-ből 1Q84-be, akkor hogy került oda Tengo? Ha az új világban megmaradtak az ingatlanjaik, emberi kapcsolataik, akkor miből gondolják, hogy visszafele ez nem így lesz? Kik látják a második holdat? Többek közt ezek a kérdések sem világosak, és ha sokáig töprengünk a nyitjukon, akkor egy idő után logikai paradoxonokba szaladunk bele. Hogy ennek oka a szerző zseniális homályosító képessége, vagy csupán az átgondolatlanság miatt előállt logikai bukfenc, nehezen eldönthető.
Aomame és Tengo is csak a rejtélyek egy kis hányadával kerül tisztába, a történések többségének indítóoka előttük is rejtve marad. Zavarba ejtő módon az 1Q84 világáról vagy az Előfutár nevű titokzatos szektáról a harmadik könyv folyamán már semmi új információ nem bukkan felszínre, mint ahogyan a trilógia befejező könyvének utolsó oldalát is elolvasva sem tudunk meg végeredményben semmit a little people-ről. A történet valamilyen szempontból le van zárva, be van fejezve, de ez a lezárás, ez a befejezés közel sem olyan végleges, ahonnan ne lehetne akár folytatni is.
Minden összevetve az 1Q84 trilógia harmadik kötete olyan könyv, amely színvonalában méltó az első két részhez. Az igényes lektűr irodalom kiemelkedő alkotása, mely mögöttes mondandóval is bír (bár a hangsúlyt nyilvánvalóan nem erre helyezi), és ezen keresztül folyton gondolkodásra, reflexióra készteti az olvasót. Ragyogó története cseppet sem triviális, az információszilánkok óriási halmaza pedig megoldástervezetek fabrikálására csábít bennünket.
Murakami Haruki: 1Q84 (3. kötet)
Geopen Kiadó, 2012.