Viktor Pelevin: Ananászlé a szépséges hölgynek

Viktor Pelevin: Ananászlé a szépséges hölgynekAz orosz író új könyve öt (két nagyobb és három kisebb lélegzetvételű) hátborzongató víziókra épülő kvázi-novella szerűségből építkezik kaleidoszkópszerűen. A történetek alapötlete mindig valami bizarr paradoxon, melyekbe a kibontásuk során mindenféle elemek vegyülnek: társadalomkritika (a nyugati fogyasztói éppúgy, mint a posztszovjet orosz), összeesküvés elméletek, de vallástalan vallásosság éppúgy, mint pszichedelikus tripek vagy platóni filozófia.

A könyv két nagyobb részből épül föl: az első rész címe Istenek és mechanizmusok, a másodiké pedig meglepő módon Mechanizmusok és istenek. Az első rész első történetének már a címe is többféle értelmezésre ad lehetőséget, hiszen A Burning Bush művelet egy angol nyelvű szóviccre épül, ami utal egyfelől George W. Bush előző amerikai elnökre, másfelől pedig az égő csipkebokorra Mózes második könyvéből, az Exodusból. A történet elbeszélője az orosz titkosszolgálattól azt a feladatot kapja, hogy magát Istennek kiadva a fogába szerelt adóvevőn keresztül irányítsa Bush amerikai elnököt. A második történetben az amerikai hadsereg olyan robotrepülőgépekkel harcol Afganisztánban, melyek szinte legyőzhetetlenek, egy, a tálibok oldalán harcoló orosz azonban föltalál egy módszert a hatástalanításukra: politikailag nem korrekt kijelentéseket ír a földre, és amint a feliratok a repülőgépek látómezejébe kerülnek, azoknak szinte rögtön lefagy a rendszerük és lezuhannak. Ez a szigorúan titkos légvédelmi kódex annyira tilalmas, hogyha valaki csak pár szót is beír belőle a Google-ba, annak örökre nyoma vész…

A második rész három rövidebb írása sokkal titokzatosabb, sötétebb, misztikusabb. Az első történet hőse Oleg, aki a hinduizmus, a buddhizmus, valamint Platón közös nevezőjén tanyázva a tulajdon árnyékától várja a végső kérdésekre a választ. A másodikban Borisz már kora gyerekkora óta a legsötétebb gonosz szolgálatába szánja magát, az utolsó elbeszélés pedig egy születendő lélek és a teremtő angyal beszélgetése, melynek végére az angyal (aki lehet tulajdonképpen ördög is) meggondolja magát. Az egymást követő történetek a könyv folyamán rövidülnek, az első még 160 oldalt foglal el, míg az utolsó már csak 26 oldalra terjed ki, mintha az egymást követő emberek élete, sorsa (talán haláltusája?) is egyre rövidebb lenne.

A könyv végső tanulsága az lehet, hogy az ember alapvető szinten is képtelen saját sorsának a kovácsa lenni. A szereplők mindössze sodródnak, legfeljebb csak hihetik azt, hogy ők maguk hozzák meg az őket illető döntéseket, de a valóságban ez mindig mások hatásköre: lehet, hogy egy titkosszolgálat dönt, vagy a Wikileaks, vagy a Google, vagy a média, vagy a monopóliumok, vagy a hadsereg, vagy valami elmebeteg gyilkos szekta, vagy tulajdon befolyásolt elménk, esetleg valami logikailag is lehetetlen transzcendens létező. Hiszen ebben a világban nincs segítség: itt az emberek teremtenek saját képükre és hasonlatosságukra, hiszik, hogy isteneket, de valójában csak múlandó bálványokat. Vagyis kollektíven alkotnak valami olyat, ami egyénileg valamennyiüknek a torkára lép.

Pelevin úgy véli, fogoly az ember, sőt az egész társadalom is az, könyve szerint nemcsak Oroszország és az ezer sebből vérző, halálos beteg posztszovjet valóság robog egy erőszakkal, vodkával, primitívséggel és pszichoaktív szerekkel kirakott úton a pusztulás felé, de más úton oda tart a dekadens, sorvadó nyugati fogyasztói társadalom is a „dotkom-generációval” együtt. Pelevin társadalomkritikája nem finomkodik, nem a lányregények stílusában íródott. Helyenként nem csak szabadszájú, hanem egyenesen sokkoló is. Bálványdöntögetés közben szinte mindennek nekimegy, mert fel akarja rázni a tespedt, értetlen olvasót az arcába üvöltve, hogy „ébredj már fel! Nem látod, hogy mi folyik körülötted?” Persze nem kell az írót automatikusan anarchistának gondolnunk ezért, hiszen a könyv elején leszögezi, hogy a szerző nem feltétlenül osztja azokat az értékeléseket és nézeteket, melyeket a könyv elbeszélői és szereplői képviselnek.

A könyv stílusa nem mindig olyan nehéz, mint amennyire a témától elvárható lenne. Pelevin írói nyelve sokszínű: helyenként groteszk, máskor humoros, megint máskor szatirikus és szarkasztikus, használja a tudományos nyelvet is, de a szlenget, az argót éppúgy, mint a trágár, igénytelen beszédet is. Amit minden körülmények között érdemes a javára írni, hogy hatalmas kulturális anyag, műveltség van a háta mögött, amiből nem rest építkezni, amelyet be tud építeni, hogy jobban láttassa, érthetővé tegye a sorok közötti lényeget.

Nem könnyű olvasmány az Ananászlé a szépséges hölgynek, viszont visszaigazolja Pelevin jó hírét, akit a legjelentősebb kortárs írók közé sorolnak, nem csak Oroszországban, hanem világirodalmi szinten is. Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnek társadalmi folyamatok felett elmélkedni, szeretik a posztmodern irodalmat, és nem rettennek vissza akár polgárpukkasztásig is elmenő társadalomkritikáktól sem.

Viktor Pelevin: Ananászlé a szépséges hölgynek
Európa Kiadó, 2012.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .