A hazánkban oly kevéssé ismert észt kortárs széppróza területére kalauzol el bennünket az Európa Kiadó a regény megjelentetésével. Filozófia és vallástörténet, keleti misztika és nyelvek, szerelem és szexualitás, az Isten-hit lehetősége és lehetetlensége, az európaiság összefüggései, kultúra és kultúrkritika, identitás és válságtudat keveredik végérvényesen össze ebben a könyvben a nem éppen változatos észt táj és a főhős gondolatainak leírása közepette.
A szerző nemcsak prózaíró, hanem jelentős költő, filozófus és kultúrkritikus is, akit több alkalommal terjesztettek fel már irodalmi Nobel-díjra is. Jelen regényének megírásához saját fiatalságát, egyetemi éveit, a hatvanas évekbeli Tartu utcáit és a hruscsovi Észtország társadalmi tablóját is felhasználta; vagyis szép számmal épített be saját élményeket, emlékeket, önéletrajzi elemeket. A könyv címe arra a hérakleitoszi szállóigére utal vissza, hogy „egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.”
A regény főhőse egy húszas évei elején járó egyetemista fiú, akit érdekelnek a versek (maga is szépreményű költő), a nyelvek, a történelem, a filozófia, a misztika, a vallás (vagy legalábbis az Isten helyén mutatkozó űr, amelynek pont Isten-alakja van), a nők, a szerelem és a szex (ez utóbbi különösen izgatja, mert még sohasem volt nővel). A könyv érdekessége, hogy a főszereplő neve sohasem hangzik el, nincs leírva, valamint az, hogy végig ezen a fiún belül vagyunk, csak az ő gondolataival ismerkedünk meg. Nem tudhatjuk meg, hogy a világ mit gondol róla, milyennek látja őt, maximum azt, hogy saját maga szerint milyen lehet az a kép, amit a környezete, a többi ember, a privát kapcsolati hálója alkot róla.
Maga a történet a főhős – aki vélhetőleg maga Kaplinski – fiatalságának egy tavasztól őszig terjedő félévét szedi ízekre. A helyszín Tartu városa, Észtország második legnagyobb települése, amely azonban az ország valódi szellemi, kulturális központja, a dunántúlnyi méretű balti ország első egyetemének székhelye. A kor pedig a hatvanas évek eleje, a hruscsovi éra, amikor már enyhült a szorítás, de azért még érezhető a prés, és persze mindenkinek megvannak az emlékei, valószínűleg kitörölhetetlenül. Az idősebbek még emlékeznek a cári időkre, azután a rövid életű észt függetlenségre, majd az 1940-es újabb orosz (ezúttal szovjet) megszállásra, meg arra, hogy ekkor megkezdődött a brutális terror a lakosság megtizedelése, az értelmiség kiiktatása, a fiatalok tömeges besorozása a Vörös Hadseregbe. Ilyen előzmények után persze nem csoda, hogy az észtek kezdetben rokonszenveztek az 1941-ben az országot elfoglaló németekkel, egyes észt ellenállók a háborúba is bekapcsolódtak a németek oldalán. 1944-ben visszatértek a szovjetek és rettenetes bosszút álltak, az emberek tömegesen menekültek Finnországba és Svédországba, a szovjet hatóságok pedig a lakosság 10%-át deportálták Szibériába vagy küldték büntetőtáborokba, és az elhurcoltak fele sohasem tért vissza. Ez a presszió a ’50-es évek elején az Erdei Testvérek gerillaharcához vezetett, amely azonban nem sok jót ígért a civil lakosságnak, mert kivívta a sztálini megtorló gépezet rosszallását. A főhős édesapja is a túlkapások áldozata lett, de róla inkább nem beszél a család, őt magát pedig észt rokonai: nagyszülei, nagynénje és édesanyja nevelik, de az ő rokonságukban sem ritka a hajdani fogoly.
A regény elején a főhős megismerkedik a Tanítóval (akinek a valódi nevét szintén homály fedi). A Tanító eredetileg lutheránus lelkész, de nem prédikálhat és az egyetemi oktatói állásából is eltávolították. A Tanító hagyományos értelemben csak részben tekinthető kereszténynek: Európát a világ gennyes fekélyének tekinti, mélységesen elítéli az európai zsidó-keresztény kultúrát, valamint a hittérítést és a Kelet, elsősorban India és Kína kulturális vonzása alatt áll. A főhős felnéz a Tanítóra, aláveti magát neki, mindenben kíváncsi a véleményére, minden vágya az, hogy vele, nála lehessen és hallgathassa. A regény első felében hosszasan cigarettáznak Istenről, Európáról, dravida nyelvekről, költészetről, irodalomról, buddhizmusról, konfucianizmusról emelkedetten beszélgetve.
A mű másik fő vetülete, hogy a főszereplő fiú keresi a szerelmet és az első szexuális élményt. Össze is jön egy egyetemi csoporttársával, Malleval, de a konkrét aktus a lány vonakodása okán meghiúsul. Nyáron aztán megismerkedik egy dél-észt vidéki lelkész vidám és gyönyörű lányával, Esterrel, akibe első pillantásra beleszeret. Ezután hosszasan őrlődik, nem tudja, kit szeret, szeret-e egyáltalán valakit, talán mindkettőt egyszerre, sőt talán még a Tanító iránt is érez valami homoerotikus vonzalmat? A főhős nem hisz, nem tud hinni, nincs is megkeresztelve, viszont a regény folyamán gyakran találkozik a transzcendenssel, úgy érzi, hogy elhívja, szólítja az ő személyes Istene, de mindig újra elbizonytalanodik, pedig egy elhagyatott temetőben magányosan bolyongva még az is eszébe jut, hogy betér a lutheránus egyházba és teológiát fog tanulni.
Nem könnyű olvasmány: hosszas esszéisztikus fejtegetések nehezítik a szöveget, és nem könnyűek azok a részek sem, ahol az író a főhős lelki vívódásait, gyötrődéseit, gondolatait mutatja be, gyakran rávetítve egy aprólékos és igen hosszadalmas tájleírásra, hogy szinte a táj az, ami kontúrozza, kihúzza a fiú lelkében hevesen tomboló érzelmeket. Ez a vontatottság a könyv vége felé oldódni látszik, a fiú szovjetellenes versek terjesztése miatt a KGB látókörébe kerül: behívják, megzsarolják, később az egyetemi párttitkár idézik be egy komoly elbeszélgetésre, sőt a regény legvégén még az ő, Ester és a Tanító hármas relációjában is beáll egy váratlan fordulat, amely fordulatok korábban nem jellemezték ezt a művet.
Nagyon nehéz ennek a könyv értékét megadni a kortárs szépirodalmi palettán, de akár csak az író saját munkásságán belül is. Első ránézésre azt is gondolhatnánk, hogy a szöveg helyenként komolyabb húzást is túlélt volna. Valahol azt olvastam, hogy az írók munkájának legnehezebb része nem a szöveg megalkotása, hanem a húzás. Kaplinski túl nagy író ahhoz, hogy ezt ne tudja, vagyis okkal-joggal vannak benne azok a jelentős szövegrészek, amelyek első ránézésre csak a terjedelmet szaporítják. Az indokot azonban mi, külső szemlélők nem ismerjük, ezért tűnhet olybá ez a regény, hogy talán egy kicsit túl van írva. Ajánlom ezért azoknak, akik keresnek Valamit a látható és tapintható realitáson túl, érdeklődnek Észtország iránt, vagy csak kedvelik a komótosan gomolygó, lassú történeteket.
Jaan Kaplinski: Ugyanaz a folyó
Európa Könyvkiadó, 2012.