A francia írónő könyve érdekes színfolt: a felszínen egy magánnyomozás története, valójában azonban társadalomrajz, egyes francia társadalmi rétegek és olyan tipizált szereplők bemutatása, mint a harcias leszbikus nő, a sikertelen író vagy az elveszett tinédzser.
Az alaptörténet lényege, hogy két magánnyomozónő egy szökött kamasz lányt keres Párizsban és Barcelonában. A nyomozás azonban inkább csak ürügy ahhoz, hogy a szerző minden fontosabb szereplőről írhasson egy-egy “társadalmi szatírát”, ahogy a fülszöveg ezeket nevezi. Valójában viszont ezek a leírások nem szatirikusak, nincs bennük gúny, humor sem, ellenkezőleg, kifejezetten lehangolóak. Csupa olyan emberről van szó, akik az életüket meghatározó döntéseket rosszul hozták meg, avagy “elrontották az életüket”, és a könyv azt mutatja be, hányan hányféleképpen tudják ezt megtenni. A szereplők különböző társadalmi csoportok képviselői, van köztük gazdag és szegény, sötét bőrű arab, sikertelen értelmiségi, politizáló csavargó, a családját elhagyó anyuka. A történet középpontjában álló 15 éves Valentine pedig összegzi mindegyikük hibáit, és egyre rosszabb kezekbe kerül.
A könyv legnagyobb hibája, hogy a két magánnyomozónő személyisége egyáltalán nem valószerű. Lucie teljesen alkalmatlan magánnyomozónak, és valójában csak dísz a könyvben ahhoz, hogy a Hiéna nevű szabadúszó kollégája nyomozásához asszisztáljon, illetve narrálja a történetet. Hiéna pedig agresszív a nyomozásban és agresszív a szexualitásban is: folyamatosan stíröli az összes csinos nőt, hogy kiszúrja köztük a leszbikusokat, majd megpróbálja felszedni, akit csak lehet. Időnként sikerrel jár és ilyenkor a tényleges szexuális életébe is bepillantást kapunk, de ezek a részek se nem izgatóak, ahhoz a könyv túlságosan durva, se tanulság nincs bennük.
Maga a nyomozás viszont nem rossz, Hiéna nyomozóként sokkal érdekesebb személyiség lenne, mint leszbikus démonként. A módszerei is érdekesek, a XXI. századi informatika is jelen van a könyvben, ráadásul korrekten – kár, hogy a könyv sokkal inkább szól elbaltázott életek leírásáról és kiábrándítóan durva szexről, mint a nyomozásról. Sőt vannak itt szélsőbalos politikai nézetek, rasszizmus, az értelmiség válsága, mindenféle társadalmi problémák is a nyomozás kapcsán. Az utolsó fejezet pedig arról szól, hogy egy terrorista motivációs videójára hogyan reagálna a francia kormány – szinte teljesen kizárt, hogy valóban ez történne, az írónő paranoid személyisége az, amire itt igazából ráismerhetünk. A könyv tehát jó, izgalmas és gondolatébresztő, de távolról sem azért, mert a szereplőkkel azonosulni tudnánk – éppen ellenkezőleg, az ő hibáikat szeretnénk elkerülni.
Virginie Despentes: Apokalipszis bébi
Libri Kiadó, 2012.