Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életekEgy ház történetét meséli el az erdélyi származású szerző első regénye. Természetesen a ház történetét a benne élő emberek életén, sorsuk alakulásán keresztül mutatja be ebben a hibátlanul megírt, mozaikszerűen szerkesztett könyvben, miközben azt is megtudjuk, milyen volt az élet Erdélyben a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején.

A regénynek ez már a második, javított kiadása, az első még 2011-ben jelent meg szintén a Libri Kiadó gondozásában. A két kiadás között a legnagyobb különbség, hogy eltűnt a könyv alcíme: Erdélyi történet, aminek az lehet az üzenete, hogy a kötetben leírtak sokkal inkább kötődnek az általános emberihez, mint Erdélyhez, ami „csak” a hátteret, a díszleteket és a történelmi beágyazottságot jelenti, még ha szereplői Erdélyben élő magyar és román kisemberek is. A szerző 1972-ben született az Északkelet-romániai Radócon, a kétezres évek derekán települt át Magyarországra. Újságíróként is ismert: a Népszabadság munkatársa, de jelentek meg írásai az Élet és Irodalomban is. Több novelláskötetet adott ki, és írt százegynehány részt a Jóban rosszban című szappanoperába. Harmincnégy éves volt, amikor elkezdte írni élete első nagyregényét, és majdnem hat évig dolgozott rajta – ez lett a Semmi kis életek.

A történet három részből áll, amelyeknek mások a szereplői, de közös bennük, hogy ugyanannak a bérháznak ugyanabban a lakásában laknak – természetesen nem ugyanakkor. A Törekvés utca 79. egy négyemeletes ház, az első magas épület a környéken, és egy kis park mellett áll, ami már nem a belváros, de még nem is a periféria. A város, ahol a ház megtalálható, fiktív település, nincs is nevesítve a könyvben, de Erdélyben található és közel van a magyar határhoz. Mintha Szatmárnémeti és Kolozsvár lenne benne elkeverve, s hozzáadva némi nagyváradi aroma is.

A regénynek sok szereplője van, az elején úgy tűnhet, hogy túl sok is, de ahogy haladunk előre a történetben, kiderül, hogy mindegyiküknek saját sorsa, arca és saját szerepe van, s jóllehet valamennyien szürke, hétköznapi emberek, mindnek megvan a saját árnyalata. Róluk szól ez a könyv, akik fölött elrobog a történelem, akik a körülöttük zajló politikai-társadalmi folyamatokat nem alakítják, csak elszenvedik. Mindent alulnézetből, civil-optikából látnak, számukra az életkörülményeik megváltoztathatatlanok, de ehhez alkalmazkodnak – legyen az brutális diktatúra vagy a váratlanul beszökött szabadság. A könyv egyik szereplője úgy fogalmazza ezt meg, hogy „halottak mind, csak még lejárnak kenyérért.” Amúgy jellegzetes Kelet-Európai figurák: a szürke háttérbe folyamatosan beleszürkülő feleség, a besúgásra kényszeríttet apa, a lelkes pártkatona, a lázadó suhanc, a szekus verőemberből lett vállalkozó, a sötét titkokat rejtegető lány.

A könyv mindhárom része hasonlóan épül fel: először megismerkedünk valaminek a végeredményével, majd különböző kitérőkkel, vargabetűkkel tarkított történetszilánkokon keresztül a jelentől hátrálva tárulnak fel előttünk az odáig vezető események, míg belehátrálunk a jelenbe. Az egymás mellett néha párhuzamosan futó, néha egymást keresztező történetek folyamatosan reagálnak, reflektálnak egymásra, gyakran ugyanazt a mozzanatot látjuk más szemszögből is. A tulajdonképpeni történet egy balul sikerült disszidálási kísérlet köré fonódik fel, ami minden szereplő életét érinti, a főbb szereplőkét pedig radikálisan befolyásolja. Mindent az éppen aktuális szereplő szemszögéből látunk, de sem nekik, sem a narrátornak nincs teljes hozzáférése az eseményekhez. Ilyen értelemben a tényleges főszereplő a valóság, ami bár közel van, a maga teljességében nem feltárható.

Papp Sándor Zsigmond prózája lélegzetelállító: majdnem ötszáz oldalon sorjáznak a jobbnál jobban megírt mondatok. Laza humorával folyamatosan oldja a regény világának fojtogatóan komor légkörét, viszont nem poénkodik fölöslegesen. Rettenetesen sok történetet ad elő: komolyakat és vicceseket is, szertelenül mesél, de sohasem fecseg. Hosszú oldalakon keresztül olvashatunk függő beszédet, majd a szenvtelenül leadott történetmorzsákra szenvedélyes párbeszédek válaszolnak folyamatosan mozgatva, feszültségben tartva a szöveget. És hát micsoda mondatokból áll össze ez a szöveg, amely a posztmodern szövegirodalommal szemben a klasszikus történetmesélést képviseli! Figyeljük csak:

„Vagy jobbat mond: ha egy tónak képzeljük el a boldogságot, akkor miként lehet, hogy utólag mégis elfér egy pálinkáspohárban? De mindegy is, ezt úgy se tudná rendesen elmagyarázni Kalcseknek, mert van ebben valami sötét filozófia. Az életnek valamilyen megkerülhetetlen, édes átverése, hogy sehogy sem mérhető, se centivel, se mérleggel, nincs elfogadható mértékegysége, csak titka van, ezer és ezer árnyalata a sötétének. Ahogyan a nők sem vallják be a korukat, csak somolyognak, miközben az arcodba bámulnak fürkésző szemmel, hogy maga mégis mennyit adna, Rudolfkám?”

A Semmi kis életek minden tekintetben erős írás, sem a sztorija, sem a nyelvezete, sem a sodrása nem hagy kivetnivalót maga után. Kisebb egységei, afféle novellabetétei önmagukban is tökéletesek, de ahogy összeállnak egy nagy egésszé, s még tovább emelik a szöveg értékét, az valami egészen elképesztő. Önálló világa van, levegője, atmoszférája, a humora eredeti, cselekménye szövevényes, de minden pontján kidolgozott, szerkezete logikusan felépített. Hibátlan, az utóbbi évek legjobb magyar nagyregénye.

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek
Libri Kiadó, 2015.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..