1973 januárjában Balassagyarmaton két fegyveres behatolt egy kollégiumba, ahol túszul ejtettek több mint egy tucat lányt. Szabadon engedésükért cserébe külföldre szerettek volna kijutni. Az esetet az akkori vezetés igyekezett eltitkolni, de a kis Ipoly parti településen mind a mai napig beszédtéma maradt, ráadásul a tényeket számtalan szóbeszéd, legenda is belengi. Ez motiválta a fiatal, mindössze huszonöt esztendős balassagyarmati szerzőt, hogy elkezdjen a témával foglalkozni, megpróbálja kideríteni az ügy részleteit.
A tények: két testvér, Pintye András (19) és Pintye László (17), a szob-miskolci határőrkerület párttitkárának fiai 1973. január 7-én, a téli szünet utolsó napján, vasárnap este tíz órakor, felfegyverkezve benyomultak a Geisler Eta Leánykollégiumba. Ott tizennégy lányt túszul ejtettek és elbarikádozták magukat a kollégium 14-es számú termében. Követeléseik a következők voltak: egy lefüggönyzött busz két sofőrrel, ami őket és a lányokat a Ferihegyi repülőtérre szállította volna, ahol elengedték volna a túszokat, és ahonnan repülő szállította volna őket tovább Ausztriába. Emellett jelentős pénzösszeget is követeltek: egymillió dollárt, százezer nyugatnémet márkát és négyszázezer svájci frankot, továbbá rengeteg fegyvert. Ezeken a követeléseken utóbb még többször változtattak, holott eredetileg mindössze fél órát adtak azok teljesítésére. A rendőrség (munkásőrökkel, határőrökkel és katonákkal kiegészülve) hermetikusan lezárta a környéket, miközben Biszku Béla az MSZMP Központi Bizottságának titkára és Benkei András belügyminiszter is a helyszínre érkezett.
Az eset Magyarország történetének első túszdrámája volt, sőt Európában is csak a második az 1972-es Müncheni Olimpián történt túszejtés után, ami egyébként az ötletet adta az akciót kieszelő idősebbik testvérnek. Ebből következik, hogy a hatóságoknak semmi rutinja nem volt az ilyen ügyek kezelésében, nem tudták, mitévők legyenek. Persze a követeléseket eszük ágában sem volt teljesíteni, így jobbára csak az időt húzták: lényegtelen kérdésekben egyeztettek a testvérekkel, újra és újra leíratták velük a követeléseiket, mintha valami nem lenne világos, máskor úgy tettek, mintha nem is értenék, mit kérnek tőlük a túszejtők. Végül a támadók január 9. keddet határozták meg, mint követeléseik teljesítésének végső határidejét, mondván, utána elkezdik kivégezni a túszaikat. Azonban semmi nem történt sem kedden, sem később. A rendőrség nem juttatott be enni és innivalót, ezzel a túszokat is kínozta, nemcsak a túszszedőket. Mínusz húsz fokos hidegek jártak kinn, ezért lekapcsolták a fűtést, így rontva tovább a 14-es számú szoba lakóinak amúgy sem komfortos életét. Később arra gondoltak, hogy éppen ellenkezőleg, túl kell fűteni az épületet, hogy ne lehessen csukott ablaknál megmaradni odabent, így javítva a környező épületek ablakaiban lesben álló mesterlövészek pozícióját. Végül január 12-én, pénteken délben lelőtték a meggondolatlanul az ablakhoz lépő Pintye Andrást, utána a fiatalabb testvér, László azonnal megadta magát.
Az esetet először Végh Antal dolgozta fel a ’80-as évek közepén a Könyörtelenül című tényregényében, ami azonban sokak szerint kiszínezte a valóságot és tele van pontatlanságokkal, például az esemény végét jól szervezett és profi kommandós akcióként ábrázolja, jóllehet ez elég távol áll a valóságtól. Ezt a könyvet filmesítette meg 1989-ben Gazdag Gyula Túsztörténet címmel, 2003-ban pedig Finta Kata írt az ügyből dokumentumregényt. Kérdés, hogy mi értelme az esetről újabb könyvet, ráadásul ismét tényregényt írni: a szerző meggyőződése az volt, hogy a korábbi feldolgozások messze járnak az igazságtól.
Hatala Csenge 2007-ben, tizenhét évesen kezdett hozzá az anyaggyűjtéshez olvasással, jegyzeteléssel és a cselekmény résztvevőinek keresésével. Nyolc évet töltött a könyv megalkotásával, persze szünetekkel, 2013 óta azonban már folyamatosan ezzel foglalkozott. A legnagyobb nehézséget az jelentette számára, hogy meg tudja nyitni az egykori túszokat, hogy emlékezzenek vissza és meséljék el neki az emlékeiket. Mindenkinél más módszerrel érte ezt el, valakinél annyi is elég volt, hogy bemutatta mindazt, amit addig összeszedett, míg másokkal sokszor és sokat beszélt akár egészen más témáról, míg ki nem alakult az a bizalom, ami a ’73 januári események felidézéséhez kellett. Megint mások sosem nyíltak meg teljesen és inkább arra hivatkoztak, hogy nem mindenre emlékeznek pontosan. A munka következő fázisában a különböző visszaemlékezéseket igyekezett szinkronba hozni egymással és a fellelhető dokumentumokkal, kiszűrve a nyilvánvaló tévedéseket, pontatlanságokat, megalkotva ezzel az események legvalószínűbb, az igazsághoz legközelebb álló láncolatát, a hat nap pontos krónikáját.
A szerző munkájának volt egy kimondottan regénybe illő fejezete is: kiderítette, hogy Andrást, az egyik túszejtőt, az esemény egyetlen áldozatát elhamvasztották, de nem tudta, hogy a maradványait hol és milyen néven helyezték örök nyugalomra. Fokozatosan szűkítette le a számításba vehető városokat egy konkrét településre (tudva, hogy a család tagjainak az eset után el kellett hagyniuk Balassagyarmatot), melynek temetőjében végül rábukkant Pintye András sírjára, szerencsére, ugyanis a sírhelybérlet régen lejárt. Ekkor kijárta, hogy a temető kiadja neki azt az urnát, amely András hamvait őrizte, mivel elhatározta, hogy eljuttatja testvérének, Lászlónak, akinek szintén nem volt könnyű a nyomára bukkannia. Lászlót tizenöt év börtönre ítélték, szabadulása után nevet változtatott és az ország egy távoli pontján kezdett új életet, múltjával radikálisan szakítva. Végül Hatalának őt is sikerült megtalálni, meghallgathatta László verzióját is, és ezzel a kirakós utolsó darabja is a helyére került.
A könyvnek vannak hibái: a szövegben néha akkora pongyolaságok fordulnak elő, hogy kilógnak a lapok közül, de ez megbocsátható, hiszen a szerző műkedvelő és nem profi író. A másik, hogy erőlteti a tényregényt mint műfajt és beszélteti a szereplőit, de ahol a résztvevők nem tudták fölidézni a pontos dialógusokat (ami negyven év távlatából valóságos csoda volna), ott a saját fantáziája segítségével igyekezett betömni a lyukakat. Az is fárasztó volt, mikor egyes kulcsmozzanatokat akár tízen is felidéznek egymás után teljesen azonosan, akár szóról-szóra ugyanúgy.
Ennek ellenére izgalmas írás, erénye, hogy nem szorítkozik kizárólag a túszdráma részleteinek kronologikus ismertetésére, de alaposan megismerjük a fiúk hátterét, korábbi balhéikat, a családi miliőt, ahonnan jöttek, a szeretetlenséget, hogy rájöjjünk, a Pintye-testvérek nemcsak elkövetők, de áldozatok is. Illetve az ügy és a szereplők utóéletével is megismerkedünk, a rendőrségi kivizsgálással, a perrel, a börtönévekkel és azzal, ami utána jön – a Hírzárlat valószínűleg az első magyar túszdráma eddigi leghitelesebb históriája.
Hatala Csenge: Hírzárlat
Athenaeum Kiadó, 2015.