Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája

Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjájaNégy generáción és több, mint száz éven átívelő, lehengerlő családregény az orosz írónő legújabb kötete, mely születésről és halálról, szerelemről és gyűlöletről, háborúról és békéről, örömről és bánatról szól olyan hangon, ahogy csak a legnagyobbak képesek megszólalni.

Ulickaja mint író, későn érő típus, hiszen első kötete megjelenése idején már elmúlt ötven éves, és addigra az élet számtalan területén módja nyílt kipróbálni magát. Biológusként végzett, majd a diploma megszerzése után genetikusként dolgozott egy akadémiai kutatóintézet laboratóriumában. 1970-től kilenc évig munkanélküli volt, miközben két gyermekét nevelte és édesanyját ápolta. 1979-től ’82-ig a moszkvai Zsidó Zenés Színházban kapott állást, majd irodalmi szabadúszó lett, aki darabokat írt vagy alkalmazott színpadra, valamint riportokat, recenziókat készített. Fiai tíz éven át az Egyesült Államokban éltek. Mindezek a tapasztalatok jelen vannak a regényben, formálják azt és vázat adnak a fikciónak.

A regény elején 1974-ben járunk: Nora 32 éves színházi díszlettervező, aki néhány hónapos gyermekével van otthon, s pont a védőnő látogatása idején kapja nagyanyja halálhírét. A nagymama (akihez Nora gyerekkorában közel állt, s akivel nyolc évvel korábban egy politikai kérdésen úgy összevesztek, hogy többet nem beszéltek) sorsa is a regény egyik központi kérdése: hogyan lesz az egykor francia műveltséggel rendelkező, érdeklődő és bohém Marjuszából, a nevelőnőből és mozdulatművészből egy megkeseredett öregasszony, aki egy poloskákkal teli moszkvai szobában vegetál, takarítás és mosakodás helyett kölnit permetez a levegőbe, és aki szerint a függöny a kispolgáriság jele. A nagymamától hozza el Nora azt a régi naplókkal és levelekkel teli ládát, melyet saját otthonában gondosan eltesz, s amelyről azután évtizedekre megfeledkezik, s amikor végül újból a kezébe kerül, már nincs senki életben, akinek feltehetné kérdéseit, aki képes lenne megvilágítani a történet homályos részleteit.

A következő fejezetben visszaugrunk 1905-be, Kijevbe, és megismerkedünk Marjuszával és Jakovval, akik később majd Nora nagyszülei lesznek. Megismerkedünk az ő családjaik hátterével, reményeikkel, szerelmükkel, amelyről azt hiszik (joggal), hogy mindent legyőz majd, hogy hosszú és tartalmas közös élet áll előttük, melyben számtalan gyermekük mellett is marad saját magukra idejük, hogy zenével, művészettel és irodalommal foglalkozzanak, hogy ezen a területen is kiteljesedjenek, az élet gazdasági alapjait megteremtő praxison túl… Nem rajtuk múlik, hogy ebből végül semmi se lesz… Merthogy az Oszeckij családon bizony csúnyán átrohan a 20. század.

A regény szerkezete nem lineáris, a különböző fejezetek az időben össze-vissza ugrálnak, de a fejezetcímek alatt mindig zárójelben szerepel az évszám is, hogy az adott fejezet melyik évben játszódik, így nem jelent nehézséget a történet követése. Ami összefűzi a fejezeteket és megadja a megfelelő sorrendet, egyfajta gondolatritmus: ahogyan életek felelnek életekre, születések születésekre, halálok halálokra, házasságok válásokra. Ráadásul mindig feszültséget kelt, amikor Ulickaja elejt néhány olyan információt, ami minden addigi, a történettel kapcsolatos tapasztaltunknak szögesen ellentmond, s visszautal olyan történésekre, amelyek a múltban történtek, de mi még nem szereztünk róluk tudomást. Ahhoz képest, hogy a történet 106 évet ölel át (a legkorábbi fejezet 1905-re, a legkésőbbi 2011-re datálódik) egyáltalán nem mozgat sok szereplőt, az olvasónak sosem kell azon törnie a fejét, hol hallotta ezt a nevet ezelőtt, honnan lehet ismerős.

A regénynek két igazi főszereplője van: Jakov Oszeckij és az unokája Nora Oszeckaja, hozzájuk kapcsolódnak más szereplők, és persze képbe kerül még számtalan epizódszereplő, rokonok, barátok, de mindnek megvan a maga helye, maga egyénisége, ami alapján azonnal és könnyen azonosíthatókká válnak (ezt megkönnyíti a kötet végén található részletes családfa is). Ulickaja nem csak a történetmesélésnek mestere, de a karakterformálásnak is, minden szereplő hús-vér ember benyomását kelti.

A regény egy érdekes felvetése, hogy a sorsok egy családon belül generációról generációra öröklődhetnek. Annak ellenére, hogy a fiatalok nem hisznek az öregeknek, mást gondolnak a világról, más életet képzelnek maguknak, végül sorra ugyanazokat a hibákat követik el. A megélt tapasztalatokat a szülők nem tudják átadni gyermekeiknek, csak azt tudnák elmondani, hogy szerintük mit és hogyan kellene tenni, de erre meg a gyerek legyint, hogy hagyjuk már ezt, te már egyszer elrontottad, hát ne akard nekem megmondani, hogy én hogyan csináljam, míg végül ugyanott rontja el… Ezen általában összebalhéznak, s mire kibékülnének, többnyire már késő, mert az utódok gyakran csak a ravatalnál megállva értékelik másként a helyzetet, csak ott kerülnek más megvilágításba a tények.

A helyszíneket is zseniálisan láttatja, illetve mutatja be az írónő, nem sokan képesek arra, hogy épp olyan otthonosan mozogjanak különböző korokban, különböző helyszíneken, ugyanolyan plasztikusan meséljenek az 1910-es évek Kijevéről, az 1970-es évek Moszkvájáról, vagy épp az 1990-es évek New Yorkjáról. Minden egyes alkalommal, minden egyes helyszínen úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk.

És ha mindez nem volna elég, mennyi mindent mesél más dolgokról is! Színházi adalékok: színrevitel, díszlettervezés, színpadra alkalmazás; matematikai kihívások; biológiai, filozófiai, vallási, zenei kérdések garmada kerül elő a kötet lapjain. Ulickaja impozáns mennyiségű tudásanyagot mozgat, de mindezt spontán, a történet okán finoman adagolja, s nem erőszakosan zúdítja az olvasó nyakába, és egy értelmiségiekről szóló történet nem is lenne meg magasabb röptű témák nélkül. A zsidósággal való szembenézés is ilyen súlyos kulturális adalék: az Oszeckij család ugyanis zsidó, de mivel nem vallásosak, a zsidóságukról is hajlamosak megfeledkezni, amíg a világ nem figyelmezteti őket…

A Jákob lajtorjája igazi mestermű, klasszikus nagyregény, amilyet a sokat olvasók kezébe is csak néhány évente sodor az élet, olyan könyv, ami bizonyosan jobbá teszi a világot.

Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája
Magvető Kiadó, 2016.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.