Boualem Sansal: 2084 – A világ vége

Boualem Sansal: 2084Abisztán hatalmas birodalmában egy az isten, az alattvalóknak tilos minden önálló gondolat és az élet a legapróbb részletekig szabályozott. Ebben a világban játszódik az Orwellt megidéző disztópia, mely 2015-ben elnyerte a Francia Akadémia Regény-Nagydíját.

Boualem Sansal 1949-ben született egy algériai faluban. Mérnöki és közgazdasági tanulmányokat folytatott, le is doktorált. Dolgozott az oktatásban, volt tanácsadó, cégvezető, sőt egy ideig az algériai közigazgatásban töltött be jelentős pozíciót, ahonnan végül is a hatalomnak kevésbé tetsző írásai miatt kellett távoznia 2003-ban. Jelenleg is Algériában él, írásait azonban cenzúrázzák (hazájában a 2084 meg sem jelenhetett), őt magát pedig rendszeresen érik fenyegetések, személyes támadások. Könyvei Európában, különösen Franciaországban népszerűek, hiszen ő maga is franciául ír.

A 2084 egy régi, de ma is aktuális veszedelem, a vallási radikalizmus hatalomra kerülését gondolja tovább és fokozza az abszurd végletekig. Ahogyan Orwell 1984 című regényéhez a sztálini diktatúra szolgáltatta a szellemi táptalajt, úgy Sansal írásához az Iszlám Állam.

Egy elvadult iszlám teokráciát vázol fel úgy, hogy az iszlám szó egyszer sem szerepel a könyvben, de az utalások mégis egyértelműek: az isten Yölah (Allah), az ő prófétája Abi (Mohamed), a szent könyv a Gkabul (Korán), a szent nap a péntek helyett a csütörtök, a müezzinek pedig nem napi ötször, hanem kilencszer szólítanak imára. Persze nem csak az iszlámra vannak utalások, de Orwell klasszikusára is: itt is van gondolatrendőrség, mindenhonnan Abi gigantikus képe néz le az emberekre, s itt is létezik egy mesterséges nyelv, amelyen kötelező beszélni, ez az Abilang, amelyet csak egy- illetve két szótagú szavak alkotnak, minden ennél hosszabb szót az ördög (Sitan) művének tekintenek. Abisztán lakóinak 99 fontos mondatot kell megtanulniuk, s ezek közül a legfontosabb: “A hit teljes alávetettség, és ez a hit az igazság”. A hatalmas birodalmat egy 40 fős testület, az Igazak Testvérisége irányítja. Az országban minden nap olyan, mint az előző volt, s épp olyan, amilyen következő lesz, ebbe a monotóniába csak a kötelező zarándoklatok és a stadionokban rendezett nyilvános tömeges kivégzések visznek némi változatosságot (ez utóbbiak jelentik az egyetlen szórakozási lehetőséget is). Abisztán egyébként egy romos, lepusztult, a nukleáris kataklizmák emlékét őrző, rettenetesen szegény és technológiailag visszafejlődött ország, amelynek hivatalosan nincs ellensége (nem is lehet, hiszen a tanítás szerint az egyetlen ország a világon), amely azonban mégis folyamatosan Szent Háborúkat folytat…

A regény főszereplője Ati, egy kishivatalnok, aki tuberkulózisa miatt egy isten háta mögötti hegyi szanatóriumba kerül (az abisztáni viszonyokra jellemző, hogy a szanatórium valójában egy régi vár, ami sötét, hideg, csak egyféle kaja van, mindennap ugyanaz, ha van egyáltalán, s reggelente kiviszik a hullákat a zsúfolt kórtermekből). Mikor már jobban van, sétára indul a környéken, s váratlanul a határra bukkan, ami elvileg lehetetlen, ha Abisztán valóban a világ egyetlen országa, s ez a kétely magját ülteti el lelkében. A hazafelé úton egy magas rangú tisztviselővel találkozik, aki egy különös leletről számol be: találtak egy települést, ami nyilvánvalóan az Abisztán előtti időkből származik. E két dologból Ati arra következtet, hogy Abisztán a tanultakkal ellentétben sem térben, sem időben nem végtelen. Otthon azután Ati és újdonsült barátja, a szintén kételkedő Koa nyomozásba kezdenek, hogy megtudják az igazságot országukról, s közben különös dolgokra bukkannak…

A disztópiának, mint zsánernek a jellegzetessége, hogy a történeten keresztül az olvasó számára világossá válik a társadalmi berendezkedés, a világ működése, de amely történet értelmezhető metaforikusan is, amely síkon a mi világunkról szól. Csakhogy ennek előfeltétele a jól megírt, szórakoztató és stílusos történet – ebben azonban harmatgyenge a 2084. A történet közepes, hosszú oldalakon át nem történik semmi, csak a szerző borong Abisztán aberrált világán. Nem tudjuk, mi miért történik, Ati és Koa mit miért csinál, bonyodalmak, izgalmak nem adódnak, a történetvezetés elnagyolt, sablonos, a Szomszédok bármely epizódjában váratlanabb fordulatok adódnak, mint Sansal regényében. Abi és Koa kieszelnek például egy tervet arra, hogyan hagyják el kerületüket és jussanak el Abisztán kormányzati negyedéhez. Azt javasolják nekik többen is, hogy keressék meg Tozt, mert segíteni tud nekik. Megtalálják őt, és tényleg segít nekik… Egy nyomornegyedben álló üres raktárépületben bújtatja őket, de a lelkükre köti, hogy ne mozduljanak onnan, mert bajba kerülnek. Egy szép napon mégis elhagyják a raktárt és valóban bajba kerülnek…

Összességében érdekes gondolatkísérlet, amely túl azon, hogy bemutat egy lehetséges iszlám totalitarizmust, tiszteleg Orwell előtt is (de szerencsére nem szolgai módon utánozza azt, például Atit végül nem töri be a rendszer). Azonban Sansal regénye semmilyen szempontból nem tudta meghaladni az 1984-et. Érdekességét a kultúrák harca szolgáltatja, nem szépirodalmi érdemei, vagyis elsősorban a téma iránt érdeklődőknek és a negatív jövőképek szerelmeseinek ajánlanám ezt a könyvet.

Boualem Sansal: 2084 – A világ vége
Európa Könyvkiadó, 2017.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.