Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból

Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágbólEgy 1839-40-ben játszódó misztikus levélregény, amelyben van szerelmi szál, megőrüléses jelenet, egyhetes vízihulla, aki nem csak jár-kel, de még gyilkol is, aztán van még gyermekrablás, darabolás, megvakítás, karóba húzás, megvuduzás, békaszülés, kísértetjárás: egyszóval az örömök széles tárháza, kicsit talán túl sok is a jóból.

Szeghalmi Lőrincz könyvében van néhány aprócska talány is. Az első mindjárt a szerző személye, Szeghalmi doktor ugyanis nagy valószínűséggel soha nem létezett, de ha valami véletlen csoda folytán mégis, úgy ezt a könyvet bizonyosan nem ő írta. Ez a regény minden szépségével és hibájával együtt bizony kortárs munka, és szerzője valószínűleg Alt Krisztián, akinek ez lehet az első könyve. Szeghalmi szerzőségének illúziója egészen addig tartható fönn (már ha cél ez egyáltalán), amíg az olvasó ki nem nyitja a könyvet és bele nem olvas, illetve a kötet végén át nem tekinti a köszönetnyilvánításokat, melyeket már Alt Krisztián jegyez. Itt konkrétan meg van jelölve, kik voltak valós, létező személyek a szereplők közül; leszögezve, hogy a szerző ezen emberek életének is csak egy, az Orvosi Tár című folyóirat 1839. október 13-i számában megörökített momentumát ismeri és használta föl regényének alapötlete gyanánt.

A szerző a regény egész hosszában erőlteti a levélformát. Azonban ezek a „levelek” egyáltalában nem levélszerűek, bár az elejükről sosem hiányzik a keltezés vagy a végükről az aláírás, de a kettő között semmi nincs, ami az olvasóban akárcsak rövid ideig is fenntartaná azt a képzetet, hogy ő most egy hajdan lejegyzett levelet olvas. Példának okáért hemzsegnek a párbeszédek, amik pedig ritkán részei igazi leveleknek. Aztán bármilyen kapocs, átkötés, ami egy valós levélfolyam darabjait összekötné, csirizként ragasztaná össze, nincsen. Megvallom, én személy szerint ennél elegánsabb megoldást választottam volna, például nem levélköteget találnának Kaposváron, hanem a doktor visszaemlékezéseit, amelyet most közzétesz Alt Krisztián. Vagy lehetett volna olyas feneket keríteni neki, mint amikor Umberto Eco a Rózsa neve elején a kézirat eredetét taglalja.

Problémás a történet maga is, tele van szakadozottságokkal. Nem lehet összerakni a cselekmény különböző elemeit, nem látni, hogyan kapcsolódnak össze, mi közük egymáshoz, holott a regény maga közel sem olyan bonyolult szerkezetű, hogy a nyájas olvasó valóságos útvesztőben érezze magát. Találunk benne érthetetlen zárványokat is: mi köze vajon Vass Györgynek és bandájának ahhoz, hogy Várady szolgabíró halála után még szellemként visszajár kísérteni törvénytelen fia, Jánoska érdekében? Hát semmi. Ki is írja ezt a szálat a szerző még a regény első felének vége előtt, hogy aztán szóba se hozza többé soha. De akkor miért írta bele? És ugyanígy mi közünk nekünk, vagy akár a főgonosz Vassnak a latorcai halászok tragédiájához? Semmi, de akkor hogy jön ez ide? És egyáltalán ki ez a Vass György? Rendben, a boszorkány Puzdes néni fia, de lenne inkább csak útonálló, aki rabol, gyilkol, fosztogat, nyájakat hajt el, vagy lenne csak nagyhatalmú boszorkánymester, akinek a zsebében van az egész fekete mágia, és olyan rontásokat tud a mit sem sejtő áldozatra bocsátani, hogy abba bizony bele lehet halni (sőt lesz is olyan, aki tényleg belehal). De hogy mindkettő? Hát nem sok ez egy kicsit? Néha az az érzése támad az embernek, mintha a szerző nem is egy, de három regény anyagát dolgozta volna egybe. Ez az alaktalan massza azonban, ami ebből az etvaszból kikerül, végül egy regénynek éppen rosszul kevés.

Pedig a regény alapjául szolgáló ötlet tulajdonképpen nem rossz, manapság az olvasók valósággal falják a misztikus thrillereket. Egyedivé az teszi ezt a könyvet, hogy a reformkori Magyarországon játszódik, azon belül is Ung vármegyében, Ungvár környékén. Bár a két főhős, a furcsa párost alkotó Szeghalmi doktor és a javas parasztember, Bakos alakja sok eredetiséggel nem szolgál, szédítő mélységgel nem kápráztat, kettősük mégis szórakoztató, kevés párbeszédeiket is szívesen, kedvtelve olvastam.

Látszik, hogy az író foglakozott a reformkori nyelvvel, mint anyaggal. Bár az igazi Szeghalmi doktor valószínűleg nem pont így vetette volna papírra sorait, de a könyv mégis alkalmas arra, hogy az illúziót fenntartsa, a korszellemet megidézze. Gyakran jelennek meg szavak régies alakban, szép számmal fordulnak elő olyan kifejezések, tulajdonnevek, melyeket ma már nem használunk, ezeket a dekódolás megkönnyítése okán megcsillagozza és lábjegyzetben mai alakra fordítja a szerző. Megesik, hogy korabeli orvosi beavatkozásokat (például szürkehályog-műtétet vagy koponyalékelést) részletesen leír, ezáltal művelődéstörténeti nyalánkságokkal bolondítja az olvasót. Érdekes eleme a műnek, hogy van egy szála, ami túlmutat a regény szorosan vett szűkös keretein, ez Szeghalmi Lőrincz életrajza, ami a könyv fülszövegében is olvasható, de fönn van a regény saját honlapján is számos egyéb érdekességgel, kulturális adalékkal együtt, amelyek együttesen segítenek jobban eligazodni a történet világában, korában.

Ambivalens tehát az a kép, amely a Levelek az árnyékvilágból elolvasása után megmarad, hiszen számos hibája, bosszantó következetlensége dacára szerethető könyv, ami olyan érzést hagy maga után, mint a kihagyott ziccer. A regény vége nyitott: a doktor éppen Bakoshoz indul határozott tervvel, és ez jó alapot kínál a történet későbbi folytatására is akár. Én csak biztatni tudom a szerzőt, hogy vágjon bele, a következő biztosan jobban sikerül majd!

Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból
Magvető Kiadó, 2012.

1 comment for “Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból

  1. lotus
    2012. augusztus 6. hétfő at 07:16

    “De akkor miért írta bele?”

    A megoldás a 249. old. közepén lehet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.