Lakatos István fiatal, de korántsem kezdő szerző: képregényekkel is előrukkolt már és neki köszönhetjük a 2012-es év gyerekkönyvét, a Dobozvárost is. Az Óraverzum elsősorban ifjúsági regény, de már az első oldalak elolvasása után látszik, hogy felnőttek számára is érdekes lehet.
A történet egy roppant különös világban játszódik: az Óraverzum egy gigantikus, mechanikus naprendszer, amelyben a bolygók egy tengely körül keringenek, ahhoz pedig bolygókarok segítségével csatlakoznak. A tengely tetején található a Nap, afölött pedig a rejtélyes Világgép, míg a tengely alján helyezkedik el az alvilág, az Arbor. Rendkívül komplex, hézagok és ellentmondások nélkül összerakott világ, amelynek része a mitológia, a vallások, a történelem, hiedelmek, politika, konfliktusok és rejtélyek, de még a szereplők kiszólásai is (pl.: „a gépiekre”). Lenyűgöző, hogy a szerzőnek nem kellett ötven vagy nyolcvan értékes oldalt szánnia a világ leírására (amint az megesik kevésbé tehetséges írókkal), hanem a történet közben észrevétlenül akklimatizálja az olvasót. A gondolat is félelmetes, ahogy a bolygók egén végigvonul a gigantikus tengely látványa, vagy hogy a bolygók déli pólusán egy úgynevezett bolygómű helyezkedik el, amivel a bolygók a karhoz csatlakoznak, ami pedig a tengellyel köti össze őket.
A regény hangulata melankolikus, de nem depresszív, valamint steampunkos, amint azt már az igényesen megrajzolt borító is sejteti. Ezért kell a mechanikus naprendszer, a gőzhajtású űrhajok (melyek a bolygók közti levegőben szállnak), ezért kellenek az Urb nevű bolygó egész felszínét feldúló külszíni fejtések és a közöttük terpeszkedő irdatlan kohók (akinek e kép kapcsán Vasudvard ugrik be A gyűrűk urából, nem jár messze az igazságtól).
A történet az egyik legszegényebb bolygón, a Seonon játszódik. A Seon hajdan szebb napokat látott, de ma már csak árnyéka önmagának: Bogumil király (aki a főhős, a nyolc éves Mirkó nagyapja) uralkodása idején találtak valamit a felszín alatt, ami után egyre elvakultabban kezdett a király kutatni. Elhatalmasodó tébolyában gyakorlatilag mindent felrobbantott, a bolygó teljes vagyonát robbanószerekre költötte. A rettenetes pusztításnak azonban semmi eredménye: nem derült ki, hogy mi lapul a mélyben, ellenben a bolygó felszíne elpusztult, kiégett kősivatag lett, ahol a lakosság egyik fele odaveszett, a másik pedig elmenekült.
A könyv első felében megismerkedünk Mirkóval, aki az irdatlan méretű, de jobbára üresen álló Fellegvár folyosóin és rejtett járataiban csatangol, s mindenféle csintalanságokon töri a fejét: használt alsógatyákat csen a bablevesbe, belefingik a szótölcsérbe, csontvázakkal ijesztgeti a Fellegvárban járókat. A néha kevésbé, néha viszont direkt ordenáré poénok egyensúlyban maradnak a líraibb, filozofikusabb, ontológiai kérdéseket is feszegető részekkel. Mirkó is több annál, mint amit kicsinyes (vagy csak túl eleven) tréfái alapján gondolnánk róla: egy értelmes és kíváncsi kisfiú, akinek a sorsában van egy mélyről fakadó szomorúság. Félárva, hiszen az anyja meghalt, amikor ő született, az apja pedig, a trónra teljen alkalmatlan Pongrác még mindig a saját gyászával van elfoglalva és elhanyagolja őt. Mirkót a nagynénje, a folyamatosan gépekkel bütykölő Szaffi néni, és Jeromos úr, a mindentudó komornyik neveli föl. A karakterek egyediek, jól kidolgozottak, a szerző tudatosan kerüli a sablonos megoldásokat. A kötet hatodik oldalán előre fel vannak sorolva a szereplők, és ha a könyv elolvasása után végigmegyünk a stáblistán, mindenkihez temérdek dolgot tudunk kötni (persze a könyv egy-két kóbor mondatában előforduló mellékszereplőktől eltekintve, azonban őket is meg tudjuk különböztetni az összes többi szereplőtől) és ez lélegzetelállító teljesítmény.
Később a Seonra temérdek gőzhajó sereglik az Óraverzum minden bolygójáról, hogy innen tekintsék meg a ritka természeti tüneményt, az óriási légfellérek vonulását. A vonulás azonban nem úgy sikerül, ahogyan tervezték, és a Seonon elszabadul a pokol. Innentől megváltozik a könyv addigi békés, melankolikus hangvétele: térdig gázolunk a vérben és mindennapos lesz a borzalmas kínhalál…
A történetet felvezető fellegváras rész hosszúnak tűnik a későbbi cselekményhez képest, de a történet az alkotás folyamatában szövődött egyre hosszabbra, mígnem Lakatos István végül trilógiává bontotta a történetet, vagyis a Tisztítótűz csupán az első része a sorozatnak. Amivel egyedül gondban lehetünk, az a célközönség, mert egyes fárasztó poénok a felnőttek kedvét szeghetik, míg az igazán brutális részektől a fiatalabb olvasók sokallhatnak be. Mindent összevetve egy helyenként vad, másutt előkelően lassan csörgedező, egyes részleteiben infantilis, máshol kimondottan felnőttes, szomorkás és humoros, mesés és archaikus, egyedi világban, egyedi karakterekkel operáló, de a történet, a kaland iránt mindig elkötelezett és alázatos regényt tisztelhetünk a Tisztítótűzben, így azt javaslom a nyájas olvasónak, hogy olvassa el a könyvet még ma, és várja velem együtt a következő részt!
Lakatos István: Óraverzum – Tisztítótűz
Magvető Könyvkiadó, 2014.