B. Bernát István – Pais Károlyné – Rétfalvi Györgyi – Szilágyi Erzsébet – Turi László: Média, kultúra, kommunikáció

B. Bernát István: Média, kultúra, kommunikációNem szívesen vizsgáznék ebből a könyvből. Egy jól használható tankönyvhöz képest ugyanis túlságosan szerteágazó, túl sok mindenbe kap bele egy-egy érdekes információ erejéig. Mindenből ad egy kis kóstolót, így a vizsgáztató igen könnyen megszívathatna valami lényegtelennek gondolt apróságra vonatkozó kérdéssel. De érdekes, félig-meddig laikus olvasóknak szóló ismeretterjesztő kötetként sem igazán működik: ahhoz ugyanis túl tömény és túl sok előismeretet igényel.

A fő probléma az, hogy a Média, kultúra, kommunikáció címből hiányzik egy fontos szó: a „-történet”. Ez ugyanis egy történeti összefoglaló mű. A média története, a kultúra a története és a kommunikáció története egyetlen kötetbe sűrítve. A történelem a rendezőelv: időrendben haladunk, elindulunk az őskortól, az írást még nem ismerő kultúráktól, az egyiptomiakon, kínaikon, görögökön át eljutunk a középkorig és onnan tovább, ahogy azt már a történelemkönyvekből az unalomig megszokhattuk. Minden egyes korszaknak, kultúrának van egy általános, történelmi ismertetője, aztán egy fejezet a technikai újításaikról, találmányaikról, egy a filozófiájukról, gondolkodásmódjukról, arról, hogyan kommunikáltak egymással. Ez tovább is van bontva médium, illetve műfaj szerint; egy fejezet a zenéről, egy az írásról, egy a festészetről és így tovább, attól függően, hogy az adott korszakban és kultúrában mi volt jellemző. Mindez szépen összeszedve, jól szerkesztett mondatokban, részletes irodalmi hivatkozásokkal ellátva szinte bekezdésenként. Külön jó pont, hogy – bár nyilvánvalóan akadnak nyomdahibák itt-ott –, de alapjában véve nagyon látszik rajta, hogy alaposan átnézték megjelenés előtt, kigyomlálták a sok téma és a több szerző kombinációjából természetszerűleg adódó párhuzamosságokat, hibákat. Érződik az igényesség rajta – és ez manapság ritka.

Az egésznek a koncepciójával van bajom. Ha ugyanis teszem azt a kínai zenéről vagy a görög színház gyökereiről, esetleg a filmtörténet valamelyik szakaszáról szeretnék megtudni valamit, akkor leveszem az adott témáról szóló könyvet a polcról a könyvtárban, nagy valószínűség szerint azt, amit ehhez a könyvhöz is forrásként használtak. Nem pedig belelapozok egy olyan kötetbe, aminek a címében semmi nem utal arra, hogy egy fejezetben valahol eldugva sok egyéb, hasonlóan érdekes téma között, rejtőzik erről egy összefoglaló.

És ez nem csak a történeti vonalat nézve bosszantó. A kommunikáció és az ezzel kapcsolatos bölcsész-eszmefuttatások sajnos kicsit háttérbe szorulnak, de azért vannak fejezetek, amelyekben töményen kapjuk ezt is. Ezek szerintem messze érdekesebbek, mint a történelmi „mi miután következett” információk, de az már kevésbé tetszik, hogy egy-egy hárommondatos bekezdésbe sűrít bele egy olyan gondolatmenetet, ami láthatólag egy egész esszé – ha nem egy egész könyv – valamelyik forrásban. Ilyenkor az olvasó úgy érzi, hogy itt valamiből kimaradt, hogy alapvető információkat, amik igazán jól érthetővé vagy követhetővé tennének egy témát, nem kap meg. Ettől pedig hajlamos megrántani a vállát, hogy „á, ez csak olyan lila ködös elmélkedés”.

Különösen igaz ez az első fejezetekben. A szóbeli társadalmakról, a beszéd és az írás kialakulásával, az ember kommunikációjának kezdeteiről nyilván nagyon nehéz egyértelmű megállapításokat tenni. Nem csoda, hogy itt a könyv szövege is sokkal elméletibb – de pont a fentiek miatt itt érzi legjobban az olvasó a könyv koncepciójának hátrányát.

A kötet közepére sem jön meg a kedvünk az olvasáshoz: itt meg a történelem szabja meg a fő irányt. Hiába a rengeteg érdekes, elszórt információ, ez így bizony nem túl izgalmas olvasmány. És aztán, körülbelül akkor, amikor a ma is létező kultúra felépüléséig érünk, elkezd a dolog egyre érdekesebbé válni. Lehet, hogy csak számomra érdekesebb téma a nyomda, az első újságok, a film, a fotó megjelenése, ezek hatása az emberiségre, a nyomukban bekövetkező változások, de itt kezdtem el először azt érezni, hogy érdemes volt belekezdeni ebbe a könyvbe. Ráadásul egyre jobb lesz: a könyv negyedik része, az Új média kifejezetten a körülöttünk lévő világról szól: a minket körülvevő kultúráról, a médiáról és a kommunikációról. Persze ezeknek a témáknak a kutatása forrongó terület a bölcsészettudományban is, úgyhogy valószínűleg itt a legszubjektívebb is a könyv; hiszen az, hogy a szerzők milyen kutatásokkal foglalkoznak, és mi az, amiről szó sem esik, már eleve egy szűrőt jelent. Jó példa erre, hogy a XX. századi könnyűzenéről érezhető lekicsinyléssel beszél az adott fejezet szerzője, a képregényről pedig szinte egyáltalán nem is esik szó.

Itt is igaz persze, hogy például egy filmtörténettel-filmelmélettel foglalkozó könyvből sokkal többet és sokkal részletesebben lehetne megtudni, mint a kötetben erre szánt néhány fejezetből, de itt valahogy jobban együtt van az érdekes téma és az új információ, a szöveg, a stílus pedig itt is folyékony, jól olvasható.

Megvannak tehát az értékei a Média, kultúra, kommunikációnak, mégsem tudom bárkinek ajánlani. Nagy lélegzetvételű, összefoglaló mű, de annak, aki lusta a forrásnál keresgélni egy adott témában, még így is túl tömény. Aki pedig veszi a fáradságot, az egy-egy témáról többet megtudhat, ha egy „specializáltabb” könyvet olvas el.

B. Bernát István – Pais Károlyné – Rétfalvi Györgyi – Szilágyi Erzsébet – Turi László: Média, kultúra, kommunikáció
Libri Kiadó, 2012.

(x) A kötet megvásárolható 21% kedvezménnyel az Új Könyvek webáruházban!

3 comments for “B. Bernát István – Pais Károlyné – Rétfalvi Györgyi – Szilágyi Erzsébet – Turi László: Média, kultúra, kommunikáció

  1. B.Bernát István
    2013. január 8. kedd at 15:01

    Néhány szolid megjegyzés az ismertetőhöz:
    Téves az az állítás, miszerint B.Bernát István lenne a könyv szerkesztője. Ha valaki figyelmesen megnézi a belső lapokat, sehol sem szerepel, hogy én lennék a szerkesztő. Ezt fontosnak tartom tudatni, mert egyfelől nem kívánok olyan tollakkal ékeskedni, melyek nem illetnek meg; másfelől elleplezi azt a számunkra fontos tényt, hogy ez a könyv egy csoportmunka eredménye, bár minden szerző vállalja a maga által írott részért a felelősséget.
    Ami a könyvvel kapcsolatos kritikát illeti, azért köszönettel tartozunk, mert abból lehet tanulnunk. Szabad legyen azonban néhány megjegyzést tenni ezzel kapcsolatban is:
    — a könyv keletkezésével kapcsolatban csak annyit, hogy amikor elhatároztuk a megírását, akkor éppen az oktatás során szerzett tapasztalatok motiváltak bennünket, melynek alapján világos volt számunkra, hogy hallgatóink – néhány kivételtől eltekintve – igen hiányos történelmi ismerettel rendelkeznek. Ugyanakkor nem tudtunk a kezükbe adni olyan magyar nyelvű összefoglaló munkát, amely a médiumokat a beszédtől a mobilig egybefüggően mutatta volna be. Mindehhez még az is hozzájárult, hogy a médiumok egymásra épülése, egy-egy új médium megjelenésével, egy adott korban dominánssá válva, nem számolta fel a már addig meglévőket, hanem átformálta a viszonyokat és hatottak egymásra. Mindezeket figyelembe véve, a történeti narráció tűnt a legkézenfekvőbb rendező elvnek. Még akkor is, ha a “mi mi után következik” unalmas folyamatát kellett is követnünk, lévén a történelem már csak olyan, hogy időben rendezetten mondható el. (Folyt.köv.)

  2. B.Bernát István
    2013. január 9. szerda at 14:08

    (folyt.)
    – a történeti megközelítést az is indokolta, hogy a 20.század végén kibontakozó médianarratológia, illetve mediológia a történetiségre koncentrált, s ugyanakkor a médiumokat a kor kulturális kontextusába ágyazottan vizsgálta. Ennek megfelelően a történetiség révén arra is szerettünk volna rávilágítani, hogy a médiumok kulturális funkciói mennyiben változtak az idők folyamán.
    – a beszéd esetében az elméletiség valóban domináns, de látni kell, hogy itt az alapprobléma – az, hogy az ember esetében a tagolt hangkibocsájtás miként válik jeletés-teremtővé – csak a vonatkozó elméletek ismertetése által közelíthető meg, még akkor is, ha ez ügyben megnyugtató és mindenki által elfogadott megoldás nem is született. Ugyanakkor a beszéd minden más jeletés-teremtésnek az alapjául szolgált.
    – elismerem, hogy a könyv címe nem utal a műben szereplő témákra s megérdemelt volna legalább egy tájékoztató jellegű alcímet. Az, hogy a koncepcióval is baj van, az lehetséges, csak ebben az esetben két dolgot is figyelembe kellene venni. Az egyik az, hogy egy korlátozott terjedelmű (pályázatban előre rögzített terjedelmű) tankönyvben az egyes területek szakmai eredményeinek csupán a szerintünk lényeges elemeit tudtuk beleírni, így inkább csak az egyes területek iránti érdeklődés felkeltésére és alapvető ismeretek megfogalmazására törekedhettünk, remélve, hogy az egyes témák iránt érdeklődőket arra motiváljuk, hogy szakmunkákat megismerve tovább mélyítsék tudásukat (lehet, hogy ez utóbbi elvárásunkban tévedtünk – majd a gyakorlat eldönti). A másik az, hogy tapasztalataink szerint az új generáció digitális bennszülöttei nem nyúlnak a polcokon levő könyvek után, ha érdeklődésüknek megfelelő tudáshoz akarnak jutni, hanem az interneten tájékozódnak, aminek egyik lényeges következménye, hogy tudásuk “szilánkos lesz”, egy olyan, csak a személyesség aurája révén egybefogott tudáselemekből áll össze, melyek mozaikként sem válnak összefüggő képpé. Ezért szerettük volna, ha olyan keretet tudtunk volna nyújtani számukra, amely az összefüggéseket is jelzi, egy olyan összképet, amely a tudáselemeket koherenssé teheti, de amit bármikor képesek meghaladni. A “lila ködös elmélkedés”-re pedig jó lett volna, ha a recenzens példát hozott volna fel, mert akkor ezeken a pontokon a későbbiekben változtatni tudnánk.
    – a képregényekről valóban kevés szó esik, de talán ez annyiban indokolt, hogy a képregény és az arról szóló irodalom csak a 20. század végén került a figyelem középpontjába s bár széles körben olvassák azokat, csak ez időre vált önálló médiummá, formálódott ki sajátos médiumként az identitása. Domináns médiummá azonban sosem vált – csak a 20. század végén jutott el oda a képregény-albumok kiadása, hogy megelőzze a nem képregényszerű könyvek kiadási volumenét. Az valóban megemlíthető lett volna, hogy napjainkra a comics, a bande dessinée és a manga miként hatnak egymásra, illetve miként kapcsolódnak más médiumokhoz (ld. ehhez – önkényesen kiemelve – Maksa Gyula: Változatok képregényre, Bp.2010, Gondolat kiadó – vagy a képregény formában megjelenített olvasmányt: Scott McCloud: A képregény felfedezése, Bp. é.n. Nyitott Könyvműhely Kiadó.)A könnyűzene szintén több szót igényelt volna, de lebecsülésről talán mégsem beszélhetnénk; nem idézem, csak utalnék a könyvünk 350. oldalára, ahol éppen a popzenével kapcsolatban található szöveg arról, hogy a popzene mennyiben magatartásformáló és hogy elterjedtségét tekintve mennyiben mondhatjuk, hogy napjainkban a zene korszakát is éljük.
    – Megjegyzéseim talán árnyaltabbá teszik a könyvről kialakult képet, s mindenképpen köszönjük a recenzensnek mind az elismerő szavait, mind a kritikai észrevételeit.
    B. Bernát István

  3. 2013. január 9. szerda at 20:41

    Kedves B. Bernát István!

    Köszönjük a hozzászólást és a pluszinformációkat!

    Azt hiszem, a legtöbb dologban nem állnak egymással ellentétben az állításaink – de az például nagyon érdekes pluszinformáció, hogy ezek szerint kifejezetten tankönyvnek íródott a könyv, méghozzá célzottan az új generáció digitális bennszülöttei számára. Sajnos én pont a koncepciót látom ehhez a célhoz nem megfelelőnek (vagyishogy egy bonyolult szerkezetű, “nem megfelelően címkézett” adatbázison – könyvön – kell keresztülverekedni magunkat), de remélem, nincs igazam, és pozitívak a tapasztalataik. A könyvhöz indított facebook-oldal viszont annál inkább szimpatikus, követendő ötletnek tartom.

    A “lila ködös elmélkedés” kifejezést éppen annak megvilágítására használtam, hogy félő, hogy a fent említett célközönség az épp csak pár mondatban felvillantott elméleteket, gondolatfonalakat, amelyek érzésem szerint akár egy egész kötet vagy esszé alapját és magvát képezik a forrásművekben, így kiragadva nem találja elégségesnek, félreérti, és így csak egy kósza ötlet lesz a sok közül, és nem azt mondtam ezzel, hogy konkrétan lila ködös elmélkedés lenne a könyvben.

    A szubjektív válogatás pedig az utolsó részben teljesen természetes véleményem szerint, ezt nem kell mentegetni vagy indokolni: a mobilkommunikáció és sok más dolog helyet kapott ugyanebből az időszakból, ez vagy az a téma meg nem, vagy nem olyan részletességgel, nem azzal a hangsúllyal, vagy nem annak a kutatónak a szempontjai alapján – mivel gyakorlatilag napjainkról van szó, ebben bármilyen válogatást vagy elemzést nézve lesz önkényesség. A lebecsülést pedig az olyan mondatokból éreztem, mint a 289. oldalon, illetve az előzőeken olvasható: “A könnyűzene … jól elválasztható a művészi értékkel bíró zenétől” – tisztában vagyok vele, hogy ez a nézőpont is védhető, de biztos vagyok abban is, hogy a könnyűzene művészi értékével kapcsolatban sokan vitatkoznának. 🙂

    Köszönjük még egyszer a hozzászólását!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..