A boldogság ábrázolása szokatlan a magyar szépirodalmi hagyományban, mégis erre tesz most (nem is sikertelen) kísérletet a szerző. Kun Árpád korábban költőként volt ismert, jóllehet 1995-ben már megjelent egy prózagyűjteménye is, Esőkönyv címmel, mégis a Boldog észak az első klasszikus ívű nagyregénye.
A könyv főhőse, aki a történet egyes szám első személyű elbeszélője is, Aimé Billion, aki benini anyától és felerészt francia, felerészt vietnami apától születik az Egyenlítőhöz közeli nyugat-afrikai országban. Életét meghatározza az otthontalanság: Afrikában inkább érzi magát franciának, európainak, míg Európában inkább afrikainak. Sorsát az idegenség mellett a magányosság is alakítja: a korábban diplomataként dolgozó, de később vudu javasemberré avanzsáló nagyapján kívül igazából nincs senkije: apja még akkor hazautazik Franciaországba, amikor ő még karon ülő, hogy minden ígérete ellenére életében már ne lássák viszont, majd anyja is odébbáll és egy törzsi uralkodó felesége lesz, hogy azután húsz évig ne találkozzon gyermekével. Ezért van a nagyapa karaktere messze a legélesebben megrajzolva, illetve a régebben egy varázspárbajban elhalálozott nagyanyáé, hozzájuk képest az apa nem több, mint puszta skicc.
Aimé élete első 38 évét Beninben éli le. Erről, valamint a rövidre sikeredett és balul kiütött franciaországi epizódról szól a regény első 137 oldala. Ezalatt az időben előre-hátra ugrálva megismerkedünk a főszereplő gyermekkorával, iskolás éveivel, felmenőivel, azzal, hogy végül miért nem ment soha orvosi egyetemre, a cotonou-i kórházban segédápolóként eltöltött két évtizedével, illetve azzal, hogy hogyan kerül kapcsolatba egy norvég evangélikus misszió tagjaival, hogyan kezd nekik és velük dolgozni, ami azután meghatározza a jövőjét is. Ennek a résznek az igazi különlegessége, hogy Benin valósággal a legendák földjeként bukkan fel az ismeretlenség ködéből, egy olyan vidékként, ahol a természetfölötti teljesen természetes, voltaképpen a mindennapi élet része. Mindent átjár a vudu, lépten-nyomon jótékony és ártó szellemek bukkannak föl és járnak szabadon, akárcsak a holtak az élők világában. Ennek a miliőnek a főszereplő is csak elszenvedője, nem alakítja az eseményeket, csak sodródik, ámul, tapasztal, szemlélődik.
A könyv második részében Aimé megérkezik új, választott hazájába, Norvégiába. Itt az elbeszélés is más irányt vesz: az addigi szertelen ide-oda ugrálás megszűnik és a történet elindul előre az időben, mintegy stilárisan érzékeltetve a kaotikus, anarchiába fulladó Afrika és a hideg, racionális és túlságosan is rendezett Norvégia közötti mérhetetlen távolságot. Más ellentétpárok is felelgetnek egymásnak a kötet első és második fejezetének lapjairól, például a hőségre felel a fagy, és a szegénységre a jólét. Aimé megérkezése után északra, a fjordvidékre kerül, ahol egy középkori dongatemplom idegenvezetőjeként kezd el dolgozni. Ez a munkája az idegenforgalmi szezon végéig tart, utána a kakashalmi öregotthonban kap munkát, mint házi gondozó. Feladata itt nem más, minthogy nap, mint nap felkeresi matuzsálemi korú ápoltjait, tisztába teszi, megfürdeti őket, enni ad nekik és kiporciózza a gyógyszereiket. Közben megismerkedünk a norvég élet konform, hideg és elidegenedett hétköznapjaival. Kun Árpád finom ecsettel rajzolja meg Norvégiát, ami nem is csoda, hiszen 2006 óta él ott feleségével és négy gyermekével egyetemben és – láss csodát – házi gondozóként dolgozik a fjordvidéken.
Mint a vele készült interjúban említi, az eredeti célkitűzése is az volt, hogy írjon egy regényt Norvégiáról és azokról a dolgokról, amiket ott tapasztalt, és amelyek alapján megszerette azt a világot. Ezért is jött neki kapóra, hogy közeli barátságba került egy munkatársával, a benini Aimé Billionnal, akinek történetére húzta fel ezt a regényt és aki valódi nevén is szerepel a kötetben. Sajnos közben ő sem menekül meg attól, hogy irtózatosan nagy közhelyeket pufogtasson Norvégiával kapcsolatban, amelyek persze nem hazugságok, csak köztudomásúak. Ilyenek, hogy ha valaki ott felejti a csomagját és csak másnap megy érte vissza, akkor ott fogja találni, minden értékével és pénzével. Hogy Norvégiában nem szokás bezárni a házak ajtaját még akkor sem, ha nincsenek otthon, hogy a norvégok, ha vásárolni mennek, és a kocsijukat az áruház parkolójában hagyják, nem hogy nem zárják be, de még a motort sem állítják le. Hogy idegenkednek minden közvetlen testi kontaktustól, például az érintéstől, és hogy még télen is (ami ott lényegesen hidegebb, mint nálunk) résnyire nyitva hagyják a hálószobájuk ablakát alvás idejére.
A két hosszú rész után a harmadik lényegesen rövidebb, és a főszereplő Billion különös szerelméről szól. Aimé, aki mind Beninben, mind Franciaországban idegen volt, sőt mindenfajta nemi vágy nélküli infantilis, itt Norvégiában inkább csak különc lesz, aki ráadásul többnyire simán és természetesen dolgozza föl a körülötte lezajló változásokat, tud azokra reagálni, sőt még a másik nem irányába is megnyílik a hó hatására, amit korábban nem ismert. Így keveredik szerelembe egy fiatal, de veleszületett ritka betegsége miatt ápolásra szoruló gondozottjával, Grétével. Ezzel a szerelmi szállal, távlatok felé nyitottan zárul a könyv, amelynek határozottan pozitív végkicsengése van. A zárójelenetben Aimé Gréte nagyapjának norvég népviseletében vonul föl egy kakashalmi ünnepségen, így lesz norvégabb a norvégoknál is.
Az epilógusban végül arról esik szó, hogy mind Aimé, mind Gréte a valóságban is létező személyek, akik azonban csak a keretét, a fő vázát adják a könyvnek, amely ettől még nem válik a valóság egy irodalmi leképeződésévé, hanem megmarad továbbra is fikciónak. Nagy hibája az epilógusnak, hogy nem része a regénynek, és így kevesebbet tesz hozzá az egészhez, mint amennyit elvesz azáltal, hogy kizökkenti az olvasót abból az egyébként varázslatos atmoszférából, amelybe az olvasás során fokozatosan került.
A regény legnagyobb erénye, hogy mentes a pózoktól és a nagyobb túlzásoktól, szerkezete, felépítése tiszta és átlátható, története szívbemarkolóan valóságos, ugyanakkor sohasem válik naivvá. Persze hibáktól sem mentes: helyenként túl van írva, másutt vontatott, sodrása nem az igazi, a házi gondozói tevékenység ábrázolása során pedig az indokoltnál néha lényegesen naturálisabb képekkel dolgozik. De ez önmagában mind semmi ahhoz képest, hogy Kun Árpád képes volt a boldogság állapotát az irodalom tárgyává tenni és ezáltal csattanós választ adni arra a prekoncepcióra, hogy az irodalom mindig a boldogtalanságból születik, abból merít és arról szól. Nem, nem mindig.
Kun Árpád: Boldog észak
Magvető Kiadó, 2013.